BEOL

Cervantest sokáig úgy ismerte a világ, mint egy nagyszerű regény íróját, egy jelképpé magasult figura — Don Quijote — megteremtőjét. Mindannyiunk szerencséjére a huszadik század második felében Dale Wasserman szövegkönyvíró, Mitch Leigh zeneszerző és Joe Darion dalszövegeinek segítségével Cervantes „személyesen” és regénye legfontosabb mondanivalójával, szereplőivel megjelent a színpadon. 

A La Mancha lovagját most a Jókai Porondszínházban láthatja a közönség, mégpedig úgy, ahogy Fekete Péter igazgató, a darab rendezője írta: „A szerzői jogokat természetesen ez esetben is véresen komolyan vettük, úgy a szöveget, mint a szereplőket és a zenét, betűről betűre, kottáról kottára tiszteletben tartottuk.” Így történt, így lett békéscsabai és a rendezői elképzelésnek köszönhetően korszerű az előadás.

Az eredeti zenés színpadi mű börtönben játszódik, ahová megérkezik Cervantes, aki börtöntársaival együtt eljátssza a regényben megörökített örök álmodozó történetét úgy, hogy ő maga bújuk bele Don Quijote bőrébe. Színházat játszanak a megalázott, zárt világban élő rabok és közben önmaguk is megváltoznak.

Hogy kerülnek színre az artisták?

Mi tette csabaivá és maivá a művet? Cirkusz porondján játszódik. Bezárt, kör alakú a színpad. Ez a tény megnehezítheti a színészek munkáját, akik a nézőknek játszanak a  darabért, a szerzőkért. Megoldották. Cirkuszi sátorba várják a közönséget, olyan helyre, ahonnan nem hiányozhatnak az artisták. Hogy fér össze az ügyességi, erőmutatványokkal szórakoztató személy és a szó-zene művésze? Egymást kizáró két lehetőség közötti kényszerű választásról van szó? Fekete Péter rendező szerint nem.

Ezért hívta meg a Hippodrom Alternatív Artista Társulatot, amelynek tagjai az előadás elején ügyességi mutatványaikkal vonják magukra az olykor értetlenkedő nézők figyelmét, majd később a színpadi játék segítőivé, a produkció szerves részévé válnak. Sőt, Simet László 75 éves magaskötél-művész „kötéltáncában” nem nehéz felfedezni életünk szimbolikus jelzését: a veszélyeket, az azokat legyőző bátorságot, a tudást, a kitűzött célok elérésének lehetőségét. 

A nézőtérre beérkező érdeklődők meglepődve láthatják, hogy a porondot áramütéssel fenyegető feliratokkal ellátott szögesdróttal vették körül (díszlettervező: Howard Lloyd). Rögtön sejthetjük, hogy nemcsak a több évszázad előtti történetről lesz szó. Később ez a benyomás erősödik, amikor a szereplők bőröndökkel a kezükben jelennek meg, olyan szimbólumokkal, amelyek értékeket, múltjuk egy darabját rejtik. Ezeknek az utazótáskáknak a segítségével hozzák létre a fellépők a díszlet egy jelentős részét, a zárt világot — az ötvenes évek kitelepítettjeinek, a hatalom szorításában élők világát.

Nem a napi politika olcsó eszközeit használja

De nemcsak a közelmúlt politikai történetét jelzi elegánsan — és nem a napi politika olcsó eszközeivel — a rendező, hanem napjaink, a pénz, a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottjainak a helyzetét is, amikor az utolsó már-már szívszorító képben néma szereplőként megjelenik egy kilakoltatott család, kezükben bőrönddel — eddigi maradék életük emlékeivel. Ez az ízlésesség átszövi az egész előadást.

Mégsem tragédia a La Mancha lovagja, hanem egy zenés szomorú játék, kiváló, fülbemászó zenével: és ez a zeneszerzőn kívül köszönhető a Gulyás Levente vezette, a szereplőket segítő, velük együttműködő zenekarnak. A jelmeztervező Pilinyi Márta gondosan ügyelt arra, hogy a szereplők öltözéke is segítse azt az érzést, hogy a múltból a mára is tükröző történést látunk.

Az első rész közepéig egy kissé „döcögős”, sokszereplős előadás a jó produkciók elvárásainak megfelelően ível a nézőket megfogó csúcsig, a befejezésig. A gondos rendező, Fekete Péter a látszólagos apróságokra is ügyel, hiszen például eljátszott szerepüknek megfelelően a magasba helyezi el a Kormányzót (Jancsik Ferenc) és a Herceget (Szomor György) akik szerepformálásukkal is elhitetik velünk, hogy ők a többi figura fölött állnak. A címszereplő Cserna Antal, aki érzelmi közelségbe hozza a Búsképű Lovag alakját. Elfogadjuk tőle, hogy nem élhetünk álmok és célok nélkül, még akkor sem, ha valamely külső erő által kiszolgáltatottakká váltunk.

Hűséges szolgáját, hű fegyverhordozóját Sancho-t Csomós Lajos vitte a színpadra, aki nem teherként hordozza szerepét, hanem olykor olyan könnyed humorral, hogy már-már úgy gondolhatjuk, a hétköznapokon is ilyen a színművész. Katkó Ferenc a bumfordi Fogadós szerepével kellemes mosolyt is csalt a nézők arcára. Gulyás Attila játszotta a Padre szerepét, visszafogott átéléssel, elhitetően. Lapis Erika az érdes szolgálólányból szemünk előtt vált érzelmes, igazi, szeretnivaló nővé.

A Porondszínház mostani előadása is bizonyította, hogy Fekete Péter rendező- igazgatónak jó társulata van, hogy azt ne mondjuk, kiváló csapatnak a vezetője, irányítója, tagja.