Fényképezőre cserélte a légpuskát a gyulai fotós

– Hogyan is jön a légpuska a fényképezéshez?

– A fotózáshoz az alapokat családi indíttatásom adta, hiszen Sarkadon élő nagyapám a nagybányai festőiskola tagja volt. Az erdélyi településen a művészek egymást tanítgatták a fényképezésre. Így ismerkedett meg nagyapám is a fotózással az 1898 és 1902 közötti időszakban. Ezután Sarkadon elkezdett fényképészkedni, miközben persze továbbra is festett. Hároméves voltam, amikor meghalt, mégis a hagyományok valahogy tovább éltek. Édesapám viszont fegyvermester volt. Egy alkalommal meglepett egy légpuskával, én viszont kinéztem egy Smena 8m típusú fényképezőt, eladtam tehát a puskát, és megvettem az első gépemet. Ekkor gimnazista voltam, és ahogy mindenki, én is először a családot fotóztam, majd tájképeket készítettem. Végül középiskolában eljutottam a portrékig. Nagyapám egykori műhelyében pedig ismét berendeztem egy sötétkamrát.

– Az élet kicsit mégis más irányba sodorta…

– Olyannyira, hogy élelmiszergépész-diplomát szereztem Budapesten, ahol egyébként egy fotószakkörvezető-tanfolyamot is elvégeztem. Hazatérve a Gyulai Húskombinátnál helyezkedtem el, ahol művezetőként dolgoztam. Közben pedig műkedvelőszinten fotóztam is az üzemben, és ennek is köszönhetően letettem a fényképészszakvizsgát. Ezt követően a kórházhoz kerültem, ahol két évig a műszaki osztályon tevékenykedtem gépész-részlegvezetőként. A kórház fényképésze hirtelen felmondott, miközben én már elkezdtem kisiparosként másodállásban a fotósmunkát. Némi huzavona után elvállaltam a kórházi fényképészetet, ami nagyon összetett volt, például az izotóplabor felvételeit hívtam elő, a házi nyomdának síkfilmeket, előadásokhoz diákat készítettem. Mestervizsgát is szereztem, ez öt évig tartott, majd a kórházi mosoda vezetőjeként dolgoztam tovább egészen a nyugdíjazásomig.

– Miként hasznosította eközben fotószakkör-vezetői végzettségét?

– Eredendően sarkadi vagyok, és Tóth Imre, az ottani művelődési ház akkori vezetője kért fel, hogy tartsak roma fiataloknak fotószakkört. Házasságom és munkám miatt ezután kerültem Gyulára, a húskombináthoz. Ott rögtön utánanéztem, hogy működik-e fotóklub vagy szakkör. Az akkori vezető éppen akkor hagyta abba, és engem kértek fel, hogy a klubot szervezzem újjá, így megalakult a Székely Aladár Fotóklub. Ennek több mint harmincöt éve.

– Imponáló volt látni a tömeget, ami összejött a Székely Aladár Fotóklub 35 évesek lettünk című kiállítás megnyitójára...

– A kezdetek idején is nagyon sokan érdeklődtek a fényképezés iránt. A legfőbb feladatunk az volt, hogy egy szintre hozzuk a tudásunkat, majd előhívtunk, nagyítottunk, elemeztük a fotókat, pályáztunk. Sokat kirándultunk is, amelyek részeként természetesen fotókat készítettünk. Eddig összesen több mint 110-en fordultak meg nálunk. Emellett volt olyan időszak, amikor a csabai szakmunkásképzős diákok is hozzánk jártak.

– Vannak kedvenc fotói?

– Sok kedvencem van. Érdekes, hogy az első kiállított fotóm a nagykanizsai templom csavart kilincsét ábrázolta különleges fényben. Egy ideig ezek voltak a kedvenc témáim, később a templomi orgonák vették át a főszerepet, mára pedig „mindenevő” lettem.

Online tárlatokon dolgoznak

Bánfi Barnabás magyar–német szakos tanár lánya és programtervező matematikus fia egyaránt belekóstolt a fotózásba, mostanra mindketten hobbiként űzik.

A klub elnöke korábban szabadidejében asztaloskodott, ahogy mondta, szerette a „fanyűvést”, de ez abbamaradt. Nemrég, a járvány alatt elkészült a Székely Aladár születésének 150. évfordulója alkalmából összeállított kiállítás online változata, dolgoznak a 35 éves jubileumi tárlat hasonló feldolgozásán, illetve egy tavaszi kiállítás online létrehozásán is.