Összefogással állították a Trianon-emlékművet

– Trianont kutatni – sőt még emlegetni is – bátorságnak számított a rendszerváltás előtt. Honnan jött az ihlet?

– Az erdélyi utazások tették rám a legnagyobb hatást. Mindaz, amit láttam, hallottam, amit meséltek az ott élők, felkeltették a kíváncsiságomat, és egyre mélyebben ástam bele magam a magyarság sorstragédiájába. Akkoriban ez enyhén fogalmazva sem volt támogatott dolog, de sikerült végigvinnem.

– A trianoni békediktátumról mi a személyes véleménye, már ami egy ilyen rövid beszélgetés kereteibe belefér?

– Elsősorban az, hogy egy aktuálpolitikai fércmunka volt. Ezáltal nem a várt békét hozta el, hanem további konfliktusok magvát hintette el. Mert lehet azt mondani minden népnek, nemzetiségnek, hogy nem akarunk veletek tovább utazni a közös hajóban, ami akkor a Kárpát-medencét jelentette. Kiszálláskor azonban ennek nem úgy kellett volna történnie, hogy a megfogalmazott szép eszmékkel szembe menjenek. Csupán katonapolitikai célokat vettek figyelembe, rengeteg magyart erőszakkal elcsatolva. Holott ők szervesen illeszkedtek a magyar nyelvterülethez. Ilyen döntést egy nemzet sem érezne igazságosnak, így mi, magyarok sem.

– A megvalósulás alapján hasonlóan vélekedtek a trianoni emlékműre adakozók is.

– Meglátszott a közadakozás mikéntjén, hogy az előbbi gondolatokkal nem maradtam egyedül. Korra, nemre, világnézetre való tekintet nélkül adományoztak határon innen és túl, ezáltal egy csodálatos együttműködés, közös tenni akarás, összefogás jött létre. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az ország egyik legkifejezőbb, legméltóságteljesebb szobrát sikerült a minap, a békediktátum százéves évfordulóján lelepleznünk.

– Úgy tudom, ez nem az első ilyen akciója volt. Mesélne a korábbiakról?

– Ez a sorban az ötödik emlékmű, amelynek kezdeményezője, közreműködője voltam. Ezek közül három Kondoroson, egy Dévaványán (dr. Sterbetz István), egy pedig Gyulán (dr. Mészáros Kálmán) található. Ebbéli tevékenységemben nagy segítségemre voltak a családom tagjai, rokonok, ismerősök, barátok és civil egyesületek.

– Jó ideje a megye fővadásza. Most nem a terítékekre, inkább a megterített asztalra, az ön által készített és kedvenc ételeire vagyok kíváncsi.

– Szeretek sütni-főzni, de kizárólag szabad tűzön (rostély, nyárs, diszkosz, bogrács). Három étel van, amiből mindig, minden körülmények között enni tudok: a csabai vastagkolbász, a kondorosi birkapörkölt és a prézliben kirántott csirke. Emellett a vadételek is szívesen látott vendégek a tányéromon, mint például a fácánból készített, úgynevezett becsinált leves, a dámpörkölt és a szarvasgerinc sütve, áfonyamártással. Mindezekből kitűnik, hogy nem tartozom a vegetáriánusok táborába.

– A Hazajárók tévéműsorhoz is igen közel áll. Hogyan jött létre a kapcsolat?

– Ahogy már említettem, szeretek utazni, minden elszakított országrészben jártam már, de mégis Erdély-függő vagyok. A mostani járvány így különösen megvisel, nehezen várom, hogy újra láthassam a szívemnek oly kedves tájakat, és találkozhassak a barátaimmal. Ez a fajta nemzetszeretet hozott össze a Hazajárókkal is, akikkel egy békéscsabai előadáson ismerkedtem meg. Az ismeretség barátsággá nemesedett. Ennek eredményeképpen a 150. és az 500. közönségtalálkozónak Kondoros adott otthont, sőt az emlékmű átadásán is személyesen képviseltették magukat a Hazajárók, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor.

– Mi az még, ami kitölti az életét, a mindennapjait?

– Közművelődési egyesületet vezetek, civil tömörüléseknek vagyok tagja, részt veszek evangélikus gyülekezetünk munkájában, verset mondok, prózát írok: mindenben, amit a Főrendező elém ad. Számomra a közösségekért tenni tudó és akaró emberek a legszimpatikusabbak, de csak azok, akik meg is tartják szavukat. Az adott szó szentsége számomra az egyik legfontosabb értékmérő tulajdonság. Azt, hogy mit jelent egy közösség érdekében jót tenni, legérzékletesebben Paulo Coelho fogalmazta meg híres kötetében (A fény harcosának kézikönyve): „A fény harcosa megosztja másokkal a tudását. Tudja, hogy aki segít, annak segítenek is, és tovább kell adnia azt, amit tud. Tudja, hogy ha élete végén egy üres Paradicsomba jut, küzdelme nem ért semmit.”

Névjegy

Zuberecz Tibor 1968-ban született Szarvason. Az általános iskolát Kondoroson végezte, majd a békéscsabai ,,Rózsában” érettségizett 1986-ban. Pedagógusi diplomáját szintén Békéscsabán, a tanítóképző főiskolán szerezte 1990-ben, majd következett Hódmezővásárhely, ahol 1997-ben végzett vadgazdálkodási szakmérnökként. Nős, feleségével, Arnótszky Idával 1990-ben kötött házasságot. Két lányuk van. Ida középiskolai magyartanár, Boglárka a Budapesti Képzőművészeti Egyetem ötödéves, festő szakos hallgatója. Ida férjnél van, fél éve született leánya, Léda Júlia. Zuberecz Tibor egyéves sorkatonai szolgálat után 1991-től tanítóként dolgozott a kondorosi Petőfi István Általános Iskolában. 1999-től szintén a településen, a helyi vadásztársaságnál vállalt hivatásos vadászi munkát, majd 2005 óta Békéscsabán, a megye fővadászaként dolgozik.

Emellett a tanítástól sem szakadt el teljesen, több fórumon is oktat. Kedvenc időtöltése a vadászat, horgászat, az olvasás és a könyvgyűjtés. Közel háromezer kötettel rendelkezik, ezek nagy része vadászati, történelmi, néprajzi szakirodalom, de szép számmal található benne szakácskönyv is.