Szerelmévé vált a színház, Csabán is játszott Dariday Róbert

– Hamar szerelme lett a színház, amiről korábban azt nyilatkozta, nem elég megkapni, meg is kell tartani. Mégis eleinte más pályát képzelt el magának.

– Szoktam mondani, hogy nem akartam színész lenni, a színészet keresett meg engem. A főiskola előtt három évet hadifogságban voltam, ahol csináltam egy színházat. Majd mikor onnan visszajöttem, rendeztem egy kultúrcsoportot. Ezután hozott össze a sors Békés Andrással, aki akkor volt negyedéves hallgató a színművészeti főiskolán. Elvégeztem egy tanfolyamot, ahol ő vezette a kulturális részt. Az utolsó nap a vizsga után odajött hozzám és megkérdezte tőlem, miért nem jelentkezek a színművészetire. Erre azt válaszoltam: én műszerész akarok lenni, nem színész. „Holnap van az utolsó jelentkezési nap” – mondta. Mikor aznap hazamentem, édesapám rögtön látta rajtam, hogy valamin nagyon töröm a fejem. Kérdezte: „Mi van?” Elmondtam, hogy mit javasolt Békés András nekem, és hogy én nem akarok színész lenni, meg különben is 20 forintot kell befizetni. Édesapám elgondolkozott, majd azt mondta: „menjél, itt a húszas, ha fölvesznek jó, ha nem vesznek fel, legalább megpróbáltad, és nem tehetsz szemrehányást magadnak”.

– Elment és elsőre felvették...

– Igen. Már hallgatóként játszottam filmben is, Tolnai Klárikával az Egy asszony elindul-ban, 1949-ben. Az évfolyamunk 92 fővel indult, de csak tizenöten kaptunk diplomát. A tanári karból már senki nincs az élők sorában, és az évfolyamtársak közül is én vagyok az utolsó. A legendás Horváth Árpád Színészkollégiumban éltem, olyan emberekkel, akik meghatározták a későbbi évtizedek magyar színészetét, többek között Psota Irénnel, Jancsó Miklóssal és Buss Gyulával.

– Az egyetemről kikerülve Pécsett, Egeren és Miskolcon át vezetett az útja Békéscsabára.

– A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után Pécsre kerültem, a Nemzetibe, a helyi rádió rendezője, szavalója voltam. Az első szerepem a Pécsi Nemzeti Színházban a Végrendelet volt, Vas Évával játszottuk a főszerepet. Utána jöttek a Csehovok, a modern orosz szerzők. Onnan Egerbe kerültem, később Lendvay Miklós, a Miskolci Nemzeti Színház direktora foglalkoztatott. Majd Keczel András, a békéscsabai színház akkori igazgatója meghívott vendégjátszani a Szép volt fiúk című darabba. Közben Gálfy László megbetegedett, és a Viktória című musicalbe is be kellett ugranom a nagykövet szerepére. Aztán nem sokra rá, Keczel András feltette a nagy kérdést: „Nem jönnél-e hozzánk, szükség van rád?” A színész pedig ha hívják, akkor megy. Én is ezt tettem, így kerültem a Viharsarokra 38 évvel ezelőtt.

– Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Kipróbálhattam magam szinte minden műfajban, játszottam gyerekdarabban, musicalben és drámában is. Nagyon szép évek voltak. Ráadásul a gyerekelőadásokon gyakran díszlettervezőként is kivettem a részem. A Hárman a padon című darabban pedig nem csak szerepeltem, hanem a rendezés is az én feladatom volt.

– Mennyire volt nehéz egyszerre játszani és rendezőként látni, instruálni az előadást?

– Kiváló tanáraim voltak. Apáti Imre volt az osztályfőnököm, aki harmadikos koromban megengedte nekem, hogy rendezzek egy részt a Tűzkeresztségből. Itt kóstolhattam bele a rendezésbe. Majd Pécsett tanultam meg a díszlettervezést. Az egyik legizgalmasabb vállalkozásom talán az 1987-ben bemutatott Hárman a padon című darab volt, amelyben hárman játszottunk, Dénes Piroska, Széplaki András és jómagam. Komoly kihívást jelentett számomra, hogy miközben az elejétől a végéig a színen voltam, rendeztem is saját magam. A próbákon egyszerre kellett figyelnem arra, hogy partnerként hogyan működök a színpadon, és mint szereplő hogy vagyok benne a jelenetekben.

– Ezenkívül melyek azok a szerepek, amelyek valami oknál fogva nyomot hagytak önben?

– Még most is kiver a víz, mikor eszembe jut, hogy vígoperát kellett énekelnem Miskolcon. Tudniillik nem ismerem a kottát. Emlékszem, az egyik zenekari próbán Mura Péter vezényletével csináltuk a nagy szólómat, a hordó számomat. Ment a zene, és hirtelen Péter leütötte a zenekart. – Robi miért nem léptél be? – kérdezte. Ez megismétlődött még jó párszor. Végül kitaláltuk, hogy egy végszót kell mondania nekem, amikor be kell lépnem. Újraindította a zenét, és így már elsőre sikerült elénekelnem.

– Ennyi évvel a háta mögött mit jelent Önnek a színház?

– Írtam egy könyvet Pályám emlékei címmel, amiben minden benne van erről a szakmáról, a szerepekről, a próbákról, a közös munkákról. Leírtam, kikkel játszottam, kiktől tanultam az évtizedek alatt. Emellett fényképek színesítik a sok évtizedes visszaemlékezést.

Névjegy

Dariday Róbert Budapesten született, 1928-ban. Bár műszerésznek készült, a színház már tizenéves korában megtalálta őt. A hadifogság után elsőre felvették a filmművészeti főiskolára, ahol 1955-ben diplomázott. Kikerülve először Pécsen, Egerben és Miskolcon találták meg a szerepek. Majd 1982-ben Békéscsabára hívták. Ez idő alatt a színészet mellett rendezéssel, írással és díszlettervezéssel is foglalkozott. Idén ősszel vette át vasdiplomáját.