Seregi Zoltán: közönség nélkül nem létezünk

– Miként történik egy ilyen rangos elismerés adományozása?

– A csabai önkormányzat kulturális bizottsága terjesztett fel a díjra. Azután kaptam egy nyilatkozatot, amiben elsősorban arra kellett választ adnom, elfogadom-e a díjat, amennyiben megkapom. Ez már egy komoly előszele a kitüntetésnek, aki ilyet kap, az általában a díjat is elnyeri. Végül, péntek 13-án, e-mailben értesítettek, hogy Jásza Mari-díjban részesítenek, ám a pandémia miatt nem tudják megoldani a díj átadását, de amint lehetőség nyílik rá, ünnepi keretek között vehetem azt át. Ráadásul e mellé, mintegy a kitüntetésem elismeréseként, Csendes Ferenc békéscsabai festőművész nekem ajándékozta a Nosztalgikus fények címet viselő festményét.

– Színészként ismerte meg az ország, Tutajos szerepe mit jelentett önnek?

– Hatalmas dolog volt, hogy 13 éves koromban felkértek Tutajos szerepére, máig az egyik legnagyobb kalandját jelenti az életemnek. Több korosztály nőtt fel a filmen, emlékeznek rá az emberek, mai napig időről időre megkeresnek ezzel kapcsolatban, hogy meséljek róla, sőt, rendszeresen veszek részt találkozókon, ahol gyerekeknek mesélek a sorozatról. Ilyenkor mindig azon izgulok, hogy mit szólnak majd a fiatalok, ha a filmbéli srác helyett egy idősödő, bajuszos férfit látnak meg.

– A színészet helyett mégis inkább a rendezői székbe ült. Miért?

– A Tüskevár után még sok kisebb szerepet elvállaltam, de soha nem akartam színész lenni. Belekóstoltam és megbizonyosodtam róla, hogy az nem az én világom. Persze, színészként néha beugrottam egy-egy darabba, például Szegeden, a vizsgaelőadásomban, és itt Csabán is játszottam, de ezek többnyire a saját előadásaim voltak, melyeket rendezőként jól ismertem. Illetve pár éve elvállaltam a Tv2-n futó Családi titkok című sorozat egyik epizódszerepét. Ezután még esztendőkkel később is megállítottak az utcán, hogy elmondják, mekkora nagy pofont kevertem le a sorozatbéli gyerekemnek, ugyanis egy zord apát játszottam az epizódban.

– Mi vonzotta a rendezésben?

– Mivel édesapám is rendező volt, beleláttam a munkafolyamatba, korán átélhettem, hogyan születik meg egy-egy darab a színpadon. A mai napig óriási izgalommal tölt el, amikor egy művet életre kelthetek, láthatom, miként találkoznak, válnak egy egésszé a különböző művészeti ágak. Ez egy igazi csoda, amit a közönség is újra és újra átélhet velünk.

– Gyerekként sokszor elkísérte édesapját a színházba?

– Édesapám gyerekkoromban a Kecskeméti Nemzeti Színházban volt főrendező.

A társulat minden év júniusában elvitte Bajára az összes évadbeli előadását. Ez az időszak félig-meddig nyaralásként él az emlékeimben, hiszen ilyenkor csak esténként voltak fellépések, a darabok pedig be voltak már próbálva, így napközben kint lehettünk édesapámmal a Duna vagy a Sugovica partján.

– Hogyan telnek napjai most, hogy zárva van a színház a közönség előtt?

– Minden héten itt vagyok, keddtől szombatig a színházban. A hét többi napját pedig otthon, Budapest mellett töltöm, de ezeken a napokon is a színház körül forognak a gondolataim, darabokat olvasok, leveleket írok, pályázatokat és ügyeket intézek. A nap huszonnégy órájában a színházzal foglalkozom, nekem ez az életem, az a természetes állapot, amikor színházban vagyok.

– Miként tartja a lelket a színészekben, a társulat tagjaiban?

– A hét nagy részében a színházban vagyok, járok-kelek, akivel tudok, beszélgetek, de igazán a munka, a próbák tartják a lelket a színészeinkben. Tavaly tavasszal – mikor kitört a járvány – semmit nem lehetett csinálni, az nagyon nehéz volt mindannyiunknak. A közönség viszont a próbák és a házi bemutatók alatt is nagyon hiányzik, nehéz üres nézőtér előtt játszani. A főiskolán is azt tanultuk, a színházhoz egy jó darab, a színész és a közönség kell, és az utóbbi kettő között lévő élő kapcsolat a titka és a varázsa a színpadi világnak.

– Most is próbál a társulat?

– A mostani ütemterv szerint júniusig lepróbáljuk az egész évadunkat, és így a kész darabokat, amint újra játszhatunk, elég lesz párszor elpróbálnunk. Minden hónap elején abban bízok, hogy annak végén feloldják a korlátozásokat. Eltervezem, hogy a következő hónapban mit, mikor fogunk játszani. Gyűlnek a színdarabokkal megtöltött és a polcra feltett befőttesüvegeink. Akár a jövő évadot is el tudjuk indítani időben. Illetve amennyire tudjuk, tartjuk a kapcsolatot a nézőinkkel is, levelezünk velük, jó érzéssel tölt el, hogy a legtöbben alig várják, hogy újra láthassanak bennünket.

A Nosztalgikus fényeket adta át

A Jászai-díjban részesített Seregi Zoltánt a minap elismerése és tisztelete jeléül a Nosztalgikus fények című művével lepte meg Csendes Ferenc békéscsabai festőművész.

A színház előtti átadáson a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjének tulajdonosa, a Magyar Kultúra Lovagja és Békéscsaba életműdíjas alkotója elmondta, a kultúra nagyon fontos részének tartja a színházművészetet, a direktor pedig szakmailag és emberileg is kimagaslóan vezeti az intézményt, irányítja a társulatot. A festőművész hozzátette, 77 évesen új lendülettel vetette bele magát ismét a munkába, és egyik legújabb művét ajándékozta az igazgatónak.

Színházban és tévében is maradandót alkotott

Seregi Zoltán 1953. június 7–én született Budapesten, anyja Pogány Teréz, édesapja­ Seregi László, a debreceni Csokonai Színház egykori igazgatója. 1980-ban színházrendező-diplomát szerzett, majd a Szegedi Nemzeti Színházban és a Thália Színházban dolgozott, vendégként Debrecenben és Erdélyben is rendezett, végigjárta a határon túli magyar színházakat, Nagyváradtól Szabadkán át egészen Komáromig. 1993-ban visszatért a tévéhez, a Frici, a vállalkozó szellem című sorozatot rendezte, amelyben Körmendi János játszotta a főszerepet, Kubik Anna és Sinkovits Imre is fellépett a produkcióban. A két­ezres évek elején készítette a Nemzedékek egymás közt sorozatot, amely családi problémákról szólt. 2000-től Békéscsabán rendez, 2015. augusztus elsejétől pedig a Békéscsabai Jókai Színház megbízott igazgatója, majd 2015. december 17-től kinevezett igazgatója lett. Idén márciusban Jászai Mari-díjjal ismerték el eddigi munkásságát.