Rangos díjjal ismerték el a csabai költő irodalmi tevékenységét

– Hogyan emlékszik vissza arra, amikor megtudta, hogy József Attila-díjjal ismerik el irodalmi munkásságát?

– Mivel egyes napokon az egész család itthon dolgozik vagy tanul, aznap ebédidőben is éppen együtt ültünk az asztal körül a kislányommal és a párommal. A közelben volt a telefonom, ezért mikor meghallottam az újlevél-jelzést, automatikusan rápillantottam. Nagyon meglepődtem és örültem; rendezni sem lehetett volna jobban, hogy így, közösen értesüljünk a jó hírről. Postai úton pár nappal később érkezett meg a levél, annak meg az volt az érdekessége, hogy éppen akkor forgatták velem a József Attila-díjasokról szóló portrésorozatba a kisfilmet. Azt nem mondhatom, hogy teljesen váratlanul ért az értesítés, mert idén három intézmény is jelölt a díjra, és már ez a tény számomra felért egy komolyabb elismeréssel.

– Mi volt az első írás, amit papírra vetett? Mesélne erről, mikor, miről szólt?

– Azt hiszem, több ilyen írás is volt. Már tizenegy éves koromban is próbálkoztam, iskolai gyakorlatként is többször írtam verset, de az, amelyiket úgy írtam meg, hogy már tudtam, hogy többet jelent minden addiginál, egy utazásról szólt. Persze, a szerelem sem hiányozhatott belőle – tizenhét éves voltam ekkor. Már annál a szonettnél is jellemző volt, hogy nem egyetlen élményt, gondolatot képeztem le, hanem több apró élményből, ötletből gyúrtam össze. Élveztem a szavakkal való játékot. Az is különös, hogy egy másik korai darabban az Isteni színjátékot idéztem meg, és most, a legújabb könyvemben megint olyan súllyal van jelen ez a téma, hogy az erre utaló vers adja a címet is: Magaddá rendeződni.

– Hogyan születnek meg a versek? Hogyan képzeljük el azt az alkotói folyamatot, ahogy a gondolatok sorokká, majd versekké rendeződnek?

– A versírás leginkább varázslat. Persze, le lehet hűvös szavakkal is írni: hosszan érlelt gondolatokként vagy hirtelen ránk törő ihletként – ráadásul mindkettőben sok az igazság. Vannak versek, amelyek egyetlen ötletből, villámlásszerűen jönnek létre, és vannak sorok, amelyek sokáig forognak, helyezkednek, nyugtalanítanak, míg végül összeállnak. Persze, utóbbiak megformálásához is kell egy sajátos lelkiállapot. De az, ahogy egyszer csak működni kezd valami, ahogyan szinte maga alá gyűr az íródó szöveg, valahogy mégis megfoghatatlan, rendkívüli élmény. Ha pedig a megszülető mű is kedvünkre való lesz, igazán felszabadító, örömteli érzés.

– Mi az Ön ars poeticája?

– Ezt még sosem írtam le, és talán nem is különösebben tűnődtem rajta eddig. De a költészetről magáról sokszor és sokat töprengtem. Úgy gondolom, hogy azok az igazán jó művek, amelyek – függetlenül attól, hogy mikor és milyen helyzetben íródtak – tudnak valami érvényeset mondani a mindenkori olvasónak. Döbbenetes, hogy Ady szerelmi vagy istenkereső lírája mennyire mélyre tud ütni ma is, vagy akár az, hogy Berzsenyi Dániel több mint kétszáz évvel ezelőtt hogyan békél meg az osztályrészével: „Béke már részem: lekötöm hajómat”. Azt már nem is említve, hogy mindez milyen szépen összecseng Kosztolányi Boldog, szomorú dalával. És micsoda formai játékok, amelyek mind hozzáadnak a tartalomhoz is. Ezért is vagyok talán szűkszavú költőként: azt a gondolatot, ami nem hoz magával valamit a mélyebb rétegekből, azt, ami esetleges, nem biztos, hogy érdemes megírni. A nagy emberi tapasztalatok valószínűleg mindig is hasonlóan játszódtak le bennünk, és nem árt, ha a vers valamiképpen tud ezekhez kapcsolódni. Olyankor az olvasóban is létrejön a vers, immár a saját maga verse.

– A bezártság, a mostani helyzet, ami körbevesz minket, mit vált ki Önből, próbálta ezt versbe szedni?

– Szerintem ez a járványtörténet nem csak nekem, sokunknak: hullámvasút. Néha örül az ember, hogy többet van együtt a közvetlen szeretteivel, néha meg szorong, mert más családtagokkal nem találkozhat, néha elborzad a napi számoktól, máskor meg sokkal inkább a személyes tragédiáktól. Aztán van úgy, hogy biztató hírek jönnek, meg hasznosnak is véli, hogy önvizsgálatot tartson, megint máskor már ahhoz sincs kedve, hogy belemerüljön a több mint egy éve tartó rémálom részleteibe. Hát, így. Egyszer egy vers is elindult bennem erről a tapasztalatról, aztán másnap este csúnyán kirázott a hideg és azóta sem folytattam. Alapvetően amúgy is utólag tudok verssé látni összefüggéseket, ezért gondolom, hogy néhány hónap, esetleg év múlva majd még visszaköszön a téma.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Kötet után mindig nehéz újra írni, legalábbis én így vagyok vele. Ilyenkor azt tanácsolják, hogy forduljunk el a megszokott műfajoktól, műnemektől, és próbáljunk ki valami egészen mást. Most éppen valami ilyesmit fontolgatok. De azért már születtek versek is. Egyébként meg a Bárkánál, Bárkaonline-nál folyik tovább a munka, és az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is az oktatás. Próbáljuk átvészelni ezt a személytelen időszakot, s hangsúlyozni a művészet erejét – ez az egyik leghatékonyabb „trükk” a túlélésre.

Névjegy

Farkas Wellmann Éva Marosvásárhelyen született. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán diplomázott 2001-ben. Később magiszteri képesítést, majd doktori címet szerzett. Dolgozott az egyetem újságírói szakának óraadó tanáraként, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőjeként, tanárként. 2012-től a Bárkaonline szerkesztője. 1998-tól kezdődően rendszeresen közöl verseket, kritikákat és irodalomtörténeti tanulmányokat erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratokban.