Több mint harminc éve végzi alázatosan munkáját a csabai szakpszichológus

– Hogyan fogadta a kitüntetést?

– Meglepetés volt, nem számítottam rá. A pszichológusszakma mindenféle jelzőkkel felaggatott, jó érzés, ha elismerik az ember munkáját, odafigyelnek arra, amit a közösségért tesz.

– Miért „ciki” még mindig lelki segítséget igénybe venni?

– Nagyon erős és csak lassan törik a társadalmi előítélet itthon. Máig jobban elfogadjuk a testi betegségeket, míg a mentális gondokat szégyenként éljük meg. Hosszú karrierem alatt látom azért a puhulást is: a mai húszasok, harmincasok a testi higiénéhez tartozónak érzik a lelkit is, tudják, ha belül rendben vannak, az élet minden területén jobban funkcionálhatnak. Nemcsak futnak, fitneszeznek, hanem a lelki kondíciójukra is vigyáznak.

– Nagy ívet bejárt, szép életpályája van. Könnyen indult?

– Gyógypedagógiai főiskolán, logopédia szakon végeztem, ám ‘85-ben még nem igazán tudták, mi fán terem ez a foglalkozás. Szerencsére megvolt bennem a tanulási vágy, jelentkeztem az ELTE pszichológia szakára. Amikor Békéscsabára költöztem, nem volt szabad státusz, így a kórház akkor nyíló gyermekpszichiátriai ambulanciáján kezdtem dolgozni. Később a nevelési tanácsadóban segítettem a gyerekeket, családokat, oktattam szakképzésben, felsőoktatásban. Önkéntes munkába kezdtem, és huszonöt évet tevékenykedtem a kórházban is. Agyvérzésen átesettek és fekvőbetegek lelki gondozásával és az egészségügyi dolgozók mentálhigiénés ellátásával foglalkoztam. Magánrendelést is indítottam, mindeközben folyamatosan tanultam, szakvizsgát tettem. Többféle terápiát megismertem, hogy változatosabb módon tudjam segíteni a hozzám fordulókat.

– Azt mondta, a nyitottság és az elköteleződés mellett főként virtus kell a lélektani munkához.

– Igen, a pszichológusnak kell lennie a stabil pontnak, aki elegendő lélektani erővel rendelkezik ahhoz, hogy megtartsa, kísérje az úton a hozzá forduló, gondokkal küszködő embert.

– Önnek mi jelenti a bázist?

– A családom – a gyerekeim, a férjem, a nagyszülők – és a hobbim. A kertem a virágaimmal, az olvasás, egy jó szauna a fürdőben. Idő, amikor nem dolgozom. Most kevés ilyen van, mert a járvány kezdete óta óriási teher nehezedik a pszichológusokra. El is híresült a házunk táján egy szlogen a férjemtől: „aki pszichológust vesz feleségül, az bizony így jár.”

– Mindenkin lehet segíteni?

– Csak azon, akinek megfelelő a szenvedésnyomása, van problémabelátása és elég motivációja. Nem vagyunk istenek, de aki pszichológushoz fordul és kapcsolódni tud, annak találunk megfelelő terápiás módszert. A lelki munka közös projekt, ami nem hoz azonnali megoldást. A fájdalmainkkal történő szembenézés során az időt nem spórolhatjuk meg, bár sokan erre vágynak és sajnos sokan ezt is ígérik. Ám ha vakbélgyulladásunkkor a jó sebészt keressük, nem a műtősfiút, vagy a sarlatánt, akkor a lelkünk kapcsán miért mennénk akárkihez?

– Van remény arra, hogy egészségesebb ritmust veszünk fel?

– Az egész világ és benne az információáramlás is rendkívül felgyorsult. Mindent gyorsan szeretnénk megélni: befalni, megragadni. Azonnali sikerre, változásra vágyunk, nem tudjuk elviselni az idő lassúságát. Ám, aki pörgeti magát, előbb-utóbb fejre áll. A gyorsan lenyelt falat könnyen elakad, ami pedig elakad, az emészthetetlenné válik. Ugyanakkor örömmel látom a hajszoltság ellensúlyozását is. Sorra nyílnak a szabadtéri sportlétesítmények, az emberek jógáznak, kutyákkal futkároznak. Kiskerteket vesznek, kezdenek visszatérni valami ősi, földdel való kapcsolódáshoz, ami igazi megtartó erő és az egyik legtermészetesebb stresszoldó is.

A rákbetegek lelkét is gyógyítja

Néveriné Czakó Magdolna 1962-ben született Mezőhegyesen. Csabán él, harminchat éve férjezett. Fiuk, Imre díjugrató és lovasedző, lányuk, Kitti klinikai szakpszichológus-jelölt a Szent László kórház onkológiáján.

A szakember nagy szerepet vállal a megye rákbetegeinek lelki gondozásában is, akikkel először kórházi munkája során találkozott. Elsajátította a Simonton-terápiát, majd a Bányai-Zseni-féle onkohipnoterápiás módszert. Ezek mentén támogatja a sebészeti, radiológiai beavatkozáson áteső betegeket, akár módosult tudatállapotra épülő kezeléssel is. Együtt csökkentik a kemoterápia mellékhatásait, feldolgozzák a korábbi, traumatikus élményeket, miközben teljesen a gyógyulásra fókuszálnak. A szakpszichológus kiemelte, ennek a lelki munkának sajátos állomásai vannak, sok erőt kíván, hisz’ nem minden orvosi eredmény lesz olyan, amilyet várnak. A gyógyulás helyett olykor a búcsúzásra, elfogadásra helyeződik a hangsúly.

Humorosan azt mondja, „drogozni” jár a rendelőjébe, hisz’ minden olyan kliens hetekig, hónapokig fokozza a hangulatát, aki nála fordított az életén, vagy talált önmagára. Hozzátette, nem mindenkinek tud segíteni, pszichológusként sem varázsló, de ezt békével fogadja el.