Valóban voltak vakvezető kutyák a középkorban?

Ha a vakvezető kutyákra gondolunk, valamiért egy modern találmány jut eszünkbe, pedig több száz évvel ezelőtt is be tudták már idomítani az ebeket. Legyen szó házőrzésről, vadászatról, különféle mutatványokról vagy a vakvezetésről – írja a Múltkor.

Széles körben elterjedt a kutatók között is az a hamis információ, hogy a legrégebbi fennmaradt, nyugat-európai ábrázolás – amely során egy kutya segíti a világtalan ember közlekedését – a 15. század végéről való. Pedig számos, korábbi kéziratban találunk nem csupán utalásokat, de ábrázolásokat is a vakvezető kutyákról. (Ezek a példák főként a középkor évszázadaiból valók, ám van egy vitatott freskó Pompejiben, amelyen elképzelhető, hogy vakvezető kutya látható.)

Az egyik ilyen (lásd a borítóképet) a IX. Gergely pápához kapcsolt dekretális gyűjteményben lelhető fel, amelyet Dél Franciaországban készítettek valamikor a 13. században. A vak ember rongyos ruhát visel, minden bizonnyal egy koldusról van szó.

A későbbi évszázadokban fokozottabb figyelem és érdeklődés irányult a különböző emberi fogyatékosságok irányába, így a vakvezető kutyákról is több ábrázolás figyelhető meg a késő középkorban. Krista A. Murchinson, a Leideni Egyetem kutatója talált egy képet a középkor egyik legismertebb és legkedveltebb, díszes imakönyvében, a Hóráskönyvben is, amely a 14. század első negyedében keletkezhetett. Itt is egy vak ember látható, akinek Krisztus visszaadja a látását. Mellette ül hűséges vezetője, egy eb.

A legtöbb vakvezető kutyás ábrázolás egyébként imakönyvekből származik. Az alábbi illusztráció egy másik imádságos könyvből való, amelyet egy Ghent városában (ma Belgiumhoz tartozik) élő asszony számára készítettek 1315-1325 körül. Talán ezen látszódik a legkifejezőbb módon, hogy egy világtalan emberről van szó, aki óvatosan lépked, és az érzékszervei mellett főként a kutyájára támaszkodik.

Néhány kéziraton a kutyák egyfajta tálat visznek a szájukban (olykor a fejükre, vagy az álluk alá van erősítve). Az alább látható ábrázolás a 13. századból származik, és biztosan tudjuk, hogy ez a tál a gazdájának történő alamizsnagyűjtésre való. Ugyanis a középkori Európában a nem látó emberek különösen nagy problémákba ütköztek az anyagiak terén.

A középkor évszázadaiban a vakság egyik fő előidézője a lepra (Hansen-betegség) volt. Ma már viszonylag könnyen lehet kezelni a tüneteit, azonban a korabeli Európában meglepően sok leprásba ütközhetett az ember. Magát a betegséget a bűnhöz kötötték (az Újszövetségben is, mikor Jézus Krisztus meggyógyította a leprást, a bűnei megbocsátásával tette ezt), ami gyakran okozott társadalmi kirekesztettséget, így a leprások nagy része kénytelen volt koldusként élni mindennapjait.

Több forrás is azt állítja, hogy a középkori vakvezető kutyák megbízhatatlanok voltak. Irina Metzler, a Swansea-i Egyetem munkatársa két példát is hoz ezen állítás alátámasztásához. Bartholomaeus Anglicus az 1240 körül keletkezett, De proprietatibus rerum című művében írta, hogy a vakvezető kutyák igen könnyen megzavarhatók, és ilyenkor nem éppen világtalan gazdájuk érdekeinek megfelelően irányítanak. Heinrich von Mügeln 14. századi írásában pedig a célok nélküli, az agyát kevéssé használó uralkodót ahhoz a vak személyhez hasonlítja, akit egy kutya vagy egy gyermek irányít.

Ám nem mindenkinek voltak ilyen negatív gondolatai az ebekről. Nikephoros Basilakes, 12. századi bizánci krónikás például úgy véli, a kutyák sokszor tisztességesebb vakvezetők, mint néhány ember.

Borítókép és fotók: multkor.hu