Bunda?

Az angolok igazán csipkedhették volna jobban magukat, biztosan bundáztak, mert a 0–0-s döntetlen mindkét csapatnak tökéletesen megfelelt. Akár így is sommázhatjuk az amúgy valóban felháborítóan gyenge színvonalú Anglia–Szlovénia Eb-csoportmeccset, amelynek végeredménye mindkét csapatnak tökéletesen megfelelt, hiszen az angolok és a szlovének is elérték céljukat: a szomszédaink is továbbjutottak, a szigetországiak ráadásul csoportelsőkként.

Bunda? Dehogy, csupán közös érdek, amit még csak előre sem kellett egyeztetni, kínálta magát.

A labdarúgás története tele van ehhez hasonló, sőt sokkal durvább esetekkel. A legtöbbet a majdnem napra pontosan 42 évvel ezelőtt, 1982. június 25-én játszott NSZK–Ausztria világbajnoki csoportmérkőzést szokták emlegetni, amelyen az 1–0-s nyugatnémet győzelem mindkét csapatnak továbbjutást jelentett – Algéria kárára. Hogy bunda lett volna? Beismerő vallomást senki sem tett, csak utalást arra, hogy az eredmény mindkét félnek megfelelt; ám ha az NSZK olyan harmatosan futballozott volna az 1982-es vb mindegyik csoportmeccsén, mint akkor, aligha jut el a döntőig.

Négy évvel korábban, az 1978-as argentínai világbajnokság második csoportkörében az Argentína–Peru mérkőzést illetően viszont kétségeink sem lehettek. Argentínában katonai diktatúra uralkodott, az elnök, Jorge Videla tábornok minden követ megmozgatott azért, hogy Argentína megnyerje a vb-t. Rendezőként az argentinok elérték, hogy a második csoportkör zárásaként más időpontban lépjenek pályára, mint a brazilok. Kempesék úgy futottak ki, hogy négygólos győzelem esetén megelőzik a brazilokat, s ők jutnak be a döntőbe (elődöntő ugyanis nem volt). Argentína 6–0-ra kitömte Perut. Akkor is mindenki sejtette, hogy nem tiszta mérkőzésen, mígnem az egyik perui játékos, José Manuel Velásquez 2018-ban egy interjúban be is ismerte, bun­dameccs volt.

2004-ben Dánia és Svédország játszott egymással csak az eredmény alapján izgalmas 2–2-es döntetlent, amivel mindkét csapat továbbjutott, Olaszország viszont kiesett. Az olaszok persze magukat okolhatták, mert a három ötpontos csapat közül az ő gólkülönbségük volt a leggyengébb.

Az 1972-es olimpia labdarúgótornáján a Szovjetunió–NDK bronzmeccs inkább bájos történet, mint bunda. A versenykiírás szerint döntetlen esetén sem újrajátszás, sem hosszabbítás nem volt, hanem két bronzérmest hirdettek ki. Mit ad Isten, a találkozó 2–2-re végződött. Az már a sztori furcsa kiegészítése, hogy a döntőben ugyanez állt az aranyra, ám a mieink 2–1-re kikaptak a lengyelektől.