Lux Ádám: Zavarba ejtenek a rosszindulatú pletykák

Az arca is ismerős a színházba járóknak éppen úgy, mint a tévénézőknek, de a hangját egész biztosan egy ország köti a Mentalista főhőséhez, James Francóhoz vagy Johnny Depphez.

A hivatásomban valóban hangsúlyosak a szinkronszerepeim. Remek lecke a szinkron, már főiskolásként elkezdtem stúdiókban dolgozni, annak idején tantárgy is volt, és nagy örömömre most újra oktatják az egyetemen. Az elmúlt évtizedekben felpörgött a szinkron tempója, nem elég figyelemmel ott lenni, lelkileg is pillanatok alatt kell ráhangolódni a szerepre, a színészre.

A Mentalista főhősét, Patrick Janet különösen szeretem, mert apró, pici finom játéka van, és remek humora.

Johnny Deppet, Robert Downey Jr-t és Kenneth Branagh- t is nagyra tartom, kedvelem. A V mint vérbosszú című emblematikus filmben pedig V-t, egy álarcos figurát szinkronizáltam, ami azért volt komoly kihívás, mert a merev maszk mögött semmi sem látszik a színész mimikájából.

Az eredeti hangot próbálja visszaadni vagy kicsit átformálja?

Alázatos színész vagyok, de nem mindig. Több olyan sztár is van, akinek az intonálása egyszerűbb annál, mint ami a jó összhatáshoz kell. Woody Allen kicsit ilyen, de Kern András magyar hangja olyan pluszt tesz hozzá, hogy attól több lesz az egész alakítás. Ezt a többletet viszont jó ízléssel és stílusérzékkel kell hozzátenni.

Van, akit könnyebb, van, akit nehezebb magyarul megszólaltatni?

Óriási különbségek vannak. Az egyik színészhez fel kell nőni, míg más karaktert inkább fel kell húzni. Ez utóbbi főleg sorozatokban fordul elő. A szinkronrutin sokat segít a színpadon is, magabiztosabban játszik az ember 800-1000 ember előtt is, vagy akár egy 100 nézős kisszínpadon.

A szinkronizáló színész kicsit pszichológus is?

Abszolút. Rövid idő alatt rá kell hangolódni a karakterre. Ezért a magánéleti gondokat, bajokat sem lehet bevinni a stúdióba. Fárasztó dolog, de félre kell tudni tenni, ebben magammal szemben is maximalista vagyok.

Például ha reggel nyolckor kezdek a stúdióban, és a második tekercs vége a film vége is egyben, és megtudja a karakterem, hogy meghalt a gyereke vagy az édesanyja, akkor öt perccel később nekem ezt hangban meg kell tudni mutatni.

Így van ez a filmforgatásoknál is. Előfordul, hogy órákat kell várni a jelenetemre, de amikor elhangzik a „felvétel”szó, addigra a topon kell lennem, hangban, testben, lélekben egyaránt.

Félretenni a gondokat néha nagyon nehéz.

Egyetértek, de ez habitus és fegyelem kérdése. Például amikor Pécsi Sándor megtudta annak idején, hogy meghalt az édesanyja, aznap épp egy vígjátékban játszott. A jelenetet lejátszotta, de amikor a nézőknek háttal leült, nyílt színen sírva fakadt. Ilyen velem is történt édesapám halálakor. De még ezt is kötelező félretenni. A szívsebész sem mehet be lemondani a műtétet, mert rossz a kedve, vagy a légi irányító sem vezethet össze gépeket a levegőben, csak mert bal lábbal kelt ki az ágyból.

Melyik volt a legemlékezetesebb filmforgatása?

A Mindszenty-Szeretlek Faust emlékezetes. Ezt öt éjszaka alatt vettük fel a Terror Házában. A forgatás alatt nap közben dolgoztam, este játszottam, és éjszaka forgattam. Ezen a felvételen történt, hogy az egyik nap vírusos gyomorrontást kaptam, már az esti előadás közben rosszul éreztem magam. De mivel főszereplő voltam a filmben, minden jelenetben benne voltam, nem gyengélkedhettem. Kihívták hozzám a mentőt, injekciót kaptam. Feküdtem a földön, mozdulni sem bírtam, de aztán muszáj volt folytatni a munkát. Az egyik jelenetben jól látszik is, hogy alig tudom nyitva tartani a szememet.

Ahogy mesél, úgy tűnik, reggeltől estig sok munkája van.

Szerencsére igen, de azért nem minden munkanap kezdődik reggel és tart éjszakába nyúlóan. Most éppen a Kegyelmes asszony portréja című darabbal készülünk kilépni a nagyérdemű elé. Helyzet- és jellemkomikumra épül a darab, amiben kiderül egy úrinőről, hogy korábban nem is volt annyira úrinő, és ezt dokumentálták is. Ez aktuális, nap mint nap derül ki hasonló. Látszólag ez egy kellemes polgári vígjáték, ha a műfaját kérdezi, de valójában Csiszár Imre rendező kérésére ebben a darabban olyan indulatokat, érzelmeket mutatunk meg, mint egy komoly drámában. Felfokozott érzelmi, lelki-, és idegállapottal játsszuk a jeleneteket. Ez azért sokat kivesz az emberből, de megéri oda tenni magunkat.

Ön hogy viszonyul a pletykákhoz?

Kerülöm. Sokszor nem derül ki az igazság, és csak felkavar. A színházi, filmes berkekben korábban felröppent híreknek sem örültem.

Főleg az taszít, amit az ilyen hírek generálnak, közösségi oldalak névtelen hozzászólói mondanak ítéletet. Ez a Facebookon is gyakori.

Alapvetően jó dolog ez a közösségi oldal, ahol sok értékes tartalom is található. Ott tudtam meg például egy kollégámról, hogy már évek óta csodaszép képeket fest, egy másikról pedig, hogy fantasztikus vereseket ír. A képmegosztásokat is szeretem, magam is szívesen teszek fel képeket. De a fél információk alapján meghozott, elhamarkodott, sommás ítéletek nagyon zavarnak. A gyerekeim is használják, de fontosnak tartom, és tudják is, hogy mielőtt véleményt alkotnak, hallgassák meg mindkét felet, és mindig legyen kétely bennük, hogy amit olvasnak, az esetleg nem igaz. Szeretném, ha nem kezelnék tényként a híreket, bejegyzéseket.

Szigorú apa?

Nem, de abban rendíthetetlen vagyok, hogy amit csinálnak a gyerekek, azt vegyék komolyan. Maximalista vagyok magammal is, de velük szemben is. A lányom kisgyerekkora óta állatorvos akart lenni, aztán 17 évesen hirtelen meggondolta magát, és kitalálta, hogy műfordító szeretne lenni. Megdöbbentünk, de természetesen ebben is támogattuk. Csupán azt kértem, hogy akkor csinálja lelkiismeretesen. A fiam fiatalabb, egyelőre még nem tudja, mi szeretne lenni.

Sportolnak?

Igen, mindkét gyerekre rábíztuk a választást, hogy mit szeretne sportolni, és milyen hangszeren akar játszani, de dönteniük kellett. Elkezdtek gitározni, öt évig tanultak is, de amikor abba akarták hagyni, természetesen beleegyeztem. Számomra az volt a fontos, hogy pár évig azért tartsanak ki. A zene megszerettetése volt a cél. A sporttal ugyan volt a helyzet.

Ön is sportember hírében áll, főleg a Balaton átúszás miatt.

Szenvedélyesen szeretek úszni. Édesanyám volt a példaképem. Ő lassan tempózott, de kitartóan. Egyszer öt és fél órát úszott a Balatonban. Halála után a Lukács uszodában, ahova szeretett járni, felállíttattunk egy padot, amire azt írattuk, hogy: „az úszás a test és a lélek boldogsága”. Eleinte nem szerettem ezt a sportágat, de idővel rájöttem, hogy mennyire kikapcsol és relaxál. Én nem úgy úszom, mint édesanyám, hanem kicsit tempósabban. Egy óra alatt lenyomok háromezer háromszáz métert.

Az úszásszenvedély előtt is sportolt?

Igen, a főiskola előtt vívtam, lovagoltam és vízilabdáztam is.

Volt olyan szerepe, amiben ezeknek hasznát vette?

Filmen lovagolnom kellett már, színpadon pedig vívni. A Kisváros Zolnay főhadnagyaként sokszor lőttem is, de egy olyan szerep igazán boldoggá tenne, ahol végre úszni kell. Méghozzá gyorsan.