Ungár Anikó már nem akar mindenhol dübörögni

Ruhaipari technikumot végzett, dolgozott is a szakmában. Rendkívül sikeres bűvész, első díjat nyert Párizsban és Bécsben. Egyetlen fia, Gábor színész lett – írja a Hot! magazinban olvasható interjú alapján a Vasárnap Reggel.

A szüleid huszonévesen élték át a második világháború kitörését. Osztrák édesanyád hogyan ismerte meg az édesapádat?

A sport hozta össze őket. Édesanyám Grazban élt, édesapám Szombathelyen, egy pingpongversenyen találkoztak 1935 körül, attól kezdve leveleztek. Ausztria német megszállása után édesanyám Magyarországra költözött. 1947-ben házasodtak össze, én 1949-ben születtem.

Beszéltek a szüleid a háborúról, az akkori történésekről?

Meséltek nekem, minden részletet tudok. Apukám négy évig volt fogságban Tambovban, Örkény Istvánnal és a dzsesszdobos Beamter Bubival. Színházat szerveztek, apu nyolc-tíz nyelven tolmácsolt, és a valóságban is játszott azon a futballmeccsen, amit később a Két félidő a pokolban című film idézett fel. Örkény egyperceseiben is szerepelnek az átéltek.

A háború után mihez kezdett a fiatal pár?

Mindketten 1911-ben születtek, 38 évesek voltak, amikor megszülettem. Édesanyám Grazban egy divatháznál dolgozott, a tervek alapján ő modellezte le a ruhákat. Budapesten nem helyezkedett el, otthon volt velem. Apu mindig teniszezett, többek között ő is élharcosa volt a tenisz hazai meghonosításának, később a Magyar Tenisz Szövetség főtitkára és edzője volt. Ő vitte a tehetséges versenyzőket a nagy tornákra, például a Roland Garrosra. Körmöczy Zsuzsa és Asbóth József mellette lettek nemzetközi bajnokok.

Az ötvenes évek, a Rá­ko­si-­kor­szak nem viselte meg a családot?

Édesanyám hihetetlenül bele tudott simulni az életbe, a lehető legjobbat volt képes kihozni a helyzetekből. Nem panaszkodott, felül tudott emelkedni mindenen, nem függött az aktuális érától. Átéltek egy világháborút – egy ilyen trauma után mindenki örül annak, hogy az élet szép.

A forradalom után mégis Izraelbe emigrált a család. Miért?

Édesapámnak már nem élt senkije, édesanyám családja pedig még 1937-ben kiköltözött. Leveleztek velük, tudtunk mindenkiről: nagyszülőkről, szülőkről, unokatestvérekről. Nyolcévesen nehezen éltem meg, hogy elszakítanak az iskolától, a baráti körömtől. Májusban mentünk ki, és szeptemberre úgy megtanultam ivritül, hogy mehettem a következő osztályba, ahol – az otthonról hozott magyar meg német mellett – angolul tanultam. Apu teniszedző lett, Izraelben is megteremtette a teniszéletet, és magyar focistákat hívott vendégjátékra.

Öt év után mégis hazajöttetek...

Apukámnak hihetetlen honvágya volt. Ez egy olyan betegség, ami szomorúvá, boldogtalanná teszi az embert. Szerelmes volt Magyarországba, édesanyám meg édesapámba, így jöttünk vele. Én visszamentem az iskolába, ahová jártam, majd – anyukám példája nyomán – ruhaipari technikumba iratkoztam.

Hogy jött el az életedbe a bűvészkedés?

Sokáig eszembe sem jutott bűvészkedni. Kislányként otthon a Hey mambo ritmusára ráztam magam. Színésznő akartam lenni, sokat jártunk színházba, és amikor láttam Shakespeare Júliáját, a helyébe képzeltem magam. Apukám viszont szenvedélyes amatőr bűvész volt, a bűvészklub elnöke Rodolfó idejében. Ellestem néhány trükköt. Apu észrevette, hogy van érzékem hozzá, és benevezett az 1965-ös Ki mit tud?-ra, hogy ha már neki nem ez lett a foglalkozása, érjek el sikereket, elismerést én! Megnyertem a versenyt.

Később, amikor férjhez mentél Szebeni András fotóművészhez, egy időre mégis otthagytad a megtalált hivatásodat.

Bennem is megvan az a képesség – talán édesanyámtól örököltem –, hogy bele tudok simulni az élet adta lehetőségekbe. Négy évig a tanult szakmámban, a divatiparban dolgoztam. Tizenegy évig saját szalonom volt a belvárosban. Édesapám négy évig nem állt szóba velem. Életellenes dolognak tartotta, amit csinálok: van valamihez tehetségem, mégis eldobom magamtól. Szomorú, de mai szemmel már mulatságos jelenetek adódtak. A szomszéd szobában apu elkezdte németül: „Lili, mondd meg Anikónak...” Minden szót hallottam, mégis a maminak kellett tolmácsolnia köztünk. A mai napig fáj az a négy év apu nélkül.

Édesanyád kivételes asszony volt, finom, elegáns. Száznégy évesen ment el, és az utolsó pillanatig megőrizte a különleges szépségét.

Ő a példaképem. Soha nem próbált befolyásolni, nem szólt bele a kapcsolataimba, a baráti körömbe, a szerelmeimbe, mégis figyeltem, hogyan öltözik, milyen ruhákat, kalapokat visel, milyen recepteket hozott magával Grazból.

A mamád négy nagy szerelmedet élte meg, ebből kettő a férjed volt. Amikor visszatértél a mágia világába, akkor ismerted meg a második férjedet, a Syrius együttes zenészét, a fiad apját, Baronits Zsoltot.

A Szovjetunióban turnéztunk. A negyedik napon már tudtuk, hogy Zsolt és én egy pár leszünk. Zsolt a Syriussal volt kint, Veszelinov András, Tátrai Tibusz, Friedrich Károly vele játszottak. Hazajöttünk, elváltunk mind a ketten. Sajnos az együttesnek is vége lett. Zsolt lett a fantasztikus menedzserem, még színpadra is vittem magammal mint mágust. Jártuk a világot. Amikor 35 éves lettem, többéves Las Vegas-i szerződést ajánlottak. Megijedtem, hogy ha így folytatom, soha nem lesz gyerekem, és én mindenképpen mama akartam lenni. Öt évet váratott magára Gábor, közben két babát elveszítettem – talán hogy ő legyen a gyerekünk... Huszonnégy évig tartott a házasságunk. Zsolt egy súlyos betegségben elment, itt maradtam a tízéves Gáborommal. Sokat köszönhetek a következő páromnak, aki ott állt mellettünk, nagy segítség volt.

A negyedik szerelmeddel, Ferenci Tiborral egy egész családot vállaltál, négy fiút, akik közül ketten még egész kicsik voltak, amikor tizennégy évvel ezelőtt találkoztatok.

Sokan kérdezték, végiggondoltam-e, mit csinálok. Egy 15 és 17 éves nagyfiú, két óvodás, az én 16 éves Gáborom… De van az a helyzet, amiben azonnal otthonosan érzed magad. Talán szerencsés vagyok a döntéseimben. Ahogy így a hetvenedik évemtől visszanézek, mindennek megvan a helye: a találkozásoknak, az elválásoknak... Ilyen nyugodt polgári életet, amilyet most élünk, azelőtt nem tudtam volna vinni. A szakmában finoman vagyok jelen, ma már mentálmágiát mutatok be, játszom a közönséggel. Felkérést csak akkor vállalok, ha nem „egy bűvészre”, hanem kifejezetten rám, Ungár Anikóra van szükség. Nem szeretnék szánalmassá válni, már nem nekem kell mindenütt dübörögni, csak méltó dolgokkal foglalkozom. Olyan sokat kaptam, annyi lehetőséget, olyan sok csodát! Én fejben egész máshol járok, már a fiam sikereit figyelem.