A cigányvajda nem cigány vajda, avagy: minden, amit tudni akartunk a romákról

Az idén huszadik születésnapját ünneplő Napút folyóirat június-júliusi száma Aj, romale... címmel jelent meg augusztus elején. A lapszám központi témája a cigányság, melyet elképesztő sokoldalú megközelítéssel – történelmi, társadalmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti, illetve egyéni és közösségi szempontból is – jár körül. Üdítő vonása a lapnak az, hogy az uralkodó diskurzussal ellentétben, mely nem a cigányságról beszél, hanem arról, hogy hogyan illik a cigányságról beszélni (lásd a Nagy Pállal készült interjút), nem láttatni kívánja valahogy a cigányságot, hanem a teljesség igényével látni szeretné azt. Ehhez pedig minden rendelkezésre álló – akár egymásnak ellentmondó – álláspontot, jelenséget górcső alá vesz. A tudományos értekezések, tanulmányok, szakértői mélyinterjúk mellett a folyóiratszámban megtaláljuk a cigány származású alkotók vallomásait, saját műveit, olvashatunk verset, önszócikkeket is. Nyolc oldalas képzőművészeti melléklet, sőt, térképek is színesítik, egyben árnyalják a képet, mely az olvasóban él erről a... népről? Etnikumról? Társadalmi csoportról? Életforma szerint vagy történetileg meghatározott közösségről? Kisebbségről? A sok kérdőjel mindenesetre nem véletlen.

Olvashatjuk mások mellett Kathy-Horváth Lajos Curriculum vitae-jét, Zalán Tibor anekdotáját az igazságtalanul megkergetett Csokiról, Száraz Miklós György Ki a cigány? című esszéfüzérét, megismerkedhetünk a cigányság 1956-os szerepével, a szerencsekívánás roma toposzával, a cigány sajtóval és a „czigány zenével”, a legfrissebb romológiai kutatásokkal, de a cigány mesék világával és Jakab István örökségével is.

Az összeállítás elvitathatatlan érdeme, hogy nem kicibálja, hanem egész egyszerűen kicsalogatja olvasóit jobb esetben saját kialakult perspektívájuk, rosszabb esetben a sztereotípiák, az egymondatos válaszok, féligazságok és beidegződött előítéletek kerítése mögül.

Hogy onnan kilépve mit találnak majd, arról Szondi Györgyöt, a Napút főszerkesztőjét kérdeztük.

Mi volt a cél és a koncepció a lapszám készítésekor?

Ez a szám egy sorozatba illeszkedik. Nagyjából tíz éve indult azon tematikus számaink sora, melyeket mindig valamely Magyarországon élő nemzetiség, kisebbség lehetőleg minél tágabb perspektívából való bemutatásának szentelünk. Ez a mostani, a cigányságról szóló duplára növekedett szám az eddigi legterjedelmesebb, ami nem véletlen, hiszen az ő hagyományaikról, történetükről, kultúrájukról valamiféle egységes képet mutatni nagy kihívás. Mint minden hasonló összeállítás esetében, most is a lehetséges teljességre törekvés volt a fő cél.

Sikerült ezt megvalósítani?

Igyekeztem sokféle szempontnak, műfajnak otthont adni, számos szerzőt és a Napút tizenkilenc rovatából minél többet mozgósítani: vannak benne interjúk, jókora jegyzetapparátussal dolgozó, komoly tudományos cikkek, vallomások, szépirodalmi művek, s még annyi minden. Olyan csemegék kerültek elő, melyek még a lapszám szerzői, romológusok, a témával behatóan foglalkozók, sőt, a cigánysághoz tartozók számára is tartogattak meglepetéseket. Ahogy szoktam, most is szétküldtem a szerzőknek pdf-ben a lapszámot: egészen megható dicséretek érkeznek postafordultával.

„Ez a szám fantasztikus: igazi mérföldkő lehet a cigányok és minden ember számára egy élhető, közös haza kialakulásában”

– írta egyikük. „Többször a torkomat szorítja, új élményekbe szédít (...) a témában az utóbbi húsz évben sem akad hasonló” – fogalmaz egy másik alkotó. Én is azt gondolom, hogy a lapszám legnagyobb értéke, hogy sokoldalú.

A Fénykör rovatban két körkérdést intézett magyar alkotókhoz, ezek a következők: Melyek a cigány kultúra értékei? Illetve hogyan nemesíthető a cigány-magyar együttélés? Önnek milyen válaszai vannak ezekre a kérdésekre?

Egész pályafutásom során sokat foglalkoztam a kisebbségekkel, nem véletlen a Napút ilyen témájú sorozata sem. Mikor a szófiai magyar kulturális intézet igazgatója voltam, sok képzőművészt, irodalmárt, kutatót hívtam Bulgáriába, s fordítva is: igyekeztem megismertetni a hazai közönséget a bulgáriai roma kultúrával. A cigánysággal foglalkozni nekem belső motivációm: igyekszem megtalálni a módját, hogy a különbözőségek mellett az értéket is láttatni tudjam velük kapcsolatban. Tudjuk, mennyi árnyoldala van ennek, annyi rossz megítéléssel találkozik az ember a cigány vagy a roma szó hallatán, és ez sajnos nem is véletlen, van valóságalapja. A Fénykör rovatban feltett kérdésekkel is

arra törekedtem, hogy a látóterünkbe kerüljenek azok az értékek, melyek nem eltávolítanak minket egymástól, hanem közelebb hoznak, és arra emlékeztetnek, hogy elsősorban emberek vagyunk.

Hogy láthatóvá váljon például az, hogy a cigány előadóművészet vagy épp a családszeretet milyen magas fokon van.

Ami az én álláspontomat illeti, egyetértek Rostás-Farkas Györggyel, aki azt írja a lapszámban:

„nincs másság, mienkség van”.

Száraz Miklós György is a szívemből szól, mikor Ki a cigány? című, nagyon emberi esszéfüzérében arra mutat rá, hogy nekünk úgy kell együtt élnünk, hogy nem megváltoztatni törekszünk a másikat, hanem ki-ki a maga vonalán, saját szokásai és életfelfogása mentén idomul a másikhoz minden erőltetés, fentről való utasítás nélkül. Ez azonban egy hosszú és tudatátalakulással járó folyamat. Persze az is lehet, hogy csak vágyálom.

Önvallomások, interjúk és műalkotások révén maguk a roma szerzők is vallanak cigányságukról a Napút hasábjain. De jó-e az, hogy ha annak kapcsán hívjuk fel a figyelmet rájuk és a művészetükre, hogy cigányok?

Ez egy fogós kérdés, magam is szembesültem vele. Azok között, akiket felkértem, voltak olyanok, akik épp azért nem vállalták a lapszámban való közreműködést, mert nem cigány mivoltukban, hanem művészként szeretnének szerepelni. Többségük azonban szívesen vállalta. Igaz, hogy a Napútban, akkor is, amikor nem tematikus szám készül, folyamatosan közöljük magyar és nemzetiségi szerzők műveit vegyesen, a származásuktól függetlenül.

A B. Kovács István által közreadott szemelvények között van egy borzalmas hangvételű, előítélettől, tárgyi tévedéstől és szándékos sértéstől hemzsegő levél. A közreadó azt fűzi hozzá, hogy a mindenkori írástudók, közéleti szereplők felelősségére szeretne apellálni. Milyen felelősséggel jár a cigányokról való beszéd?

Amikor a lapszámot összeállítottam, nem mindent én kezdeményeztem: a meglévő kapcsolataimból indultam ki, és ahogy megkerestem az alkotókat egymás után, úgy jutottam el általuk újabb, a reflektorfényen kívül eső, ám különleges emberekhez. Kézről kézre adtak engem, útbaigazítottak, hogy kit érdemes még megkeresni.

A szőttes sokunk munkájából tevődik össze, én csak a főszerkesztő vagyok – ez viszont a válogatás felelősségével jár, amit vállalok is.

Az én felelősségem, hogy akár egymásnak ütköző nézeteket is felölelő, szerteágazó, mégis egységes képet mutasson a közlési felület: olyan kiállás legyen, melyet a különböző nézetek egységében vallhatok a sajátomnak.

Hogyan alakult az Ön cigányságról alkotott képe a lapszám hatására?

Használtam már egyszer ezt a szót a körkérdés feltevésekor, amikor a magyar-roma együttélés nemesítéséről faggattam az alkotókat. Nálam így hatott ez a lapszám: nemesedtem a beérkezett anyagok által,

nemesebben látom a cigány kultúra gazdagságát, múltját és perspektíváit is.

Az írások sokszor jártak nagy-nagy szemfelnyitással, illetve újdonságokat is hoznak, amiket eddig még nem írt le vagy mondott el senki más.

Melyek ezek?

Számomra meghatározó volt a Nagy Pál történésszel készült, húszoldalas interjú a cigányság – sokáig félreértelmezett vagy hamisan láttatott – történelméről (Egységes cigányság nem létezik), és jelentősnek tartom B. Kovács István gömörológus szemelvényeit is a gömöri magyar cigányságról: ő például azt fedezte fel, hogy az elveszettnek hitt magyar hősepika egyik legteljesebb szöveglenyomatát egy cigány nemzettársunk őrizte meg – ebben azért van valami jelképes. Töttős Gábor például irodalmi kincseket gyűjtött össze a cigányságról Jókaitól Babitson át az első cigány-magyar szótárig. Vagy ott vannak Rojkó Annamária interjúi Vadász Gáborral, aki az Életrevalók című film magyar színpadi változatában cigányként játssza a vidékről jött roma betegápoló szerepét, Kunhegyesi Ferenccel, a hazai roma előadó- és képzőművészet ikonikus alakjával, valamint Jónás Judittal, a Cinka Panna színház alapítójával. A körkérdésre adott válaszok műfajában is különleges az oly különböző kilenc állásfoglalás. Mély emlékek nemes felidézője Tamási Orosz János, aki barátjától, Kovács József Hontalantól búcsúzik. A lapszám 70 közreműködő gondolatait, s 22 színes illusztrációs oldal képeit tartalmazza.

A szépirodalmi művek olvasásakor feltűnt, hogy a lap nem közöl cigány nyelven íródott, majd magyarra fordított verset (fordított esetre van példa). Ennek mi az oka?

A cigány származású írók-költők jellemzően magyar nyelven írnak. Ritka az az eset, hogy eredeti cigány művet ültetnek át magyarra. Még magának a cigányságnak sem egyértelmű sokszor – úgy látom –, hogy a saját szavaikat hogyan lehet a magyar nyelv betűkészletével megjeleníteni. A másik irányban viszont egyre nagyobb a „forgalom”: a tágan értett irodalom cigány nyelvre ültetése most van fellendülőben, néhány éve megjelent például a Biblia fordítása. A magyar irodalom is mintha egyre erőteljesebben szólalna meg cigányul.

Borítókép: Zarándokok a csatkai búcsúban 2016. szeptember 4-én.

MTI Fotó: Balogh Zoltán