Lépések egymással, egymás felé

2018.08.02. 11:54

Évszázados örökség a csárdás és a verbunk

Nemzeti társastáncunk a csárdás, előzménye pedig a virtuóz verbunkos – a Hagyományok Házban most azért dolgoznak, hogy ez a két táncunk mielőbb felkerülne az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség listájára.

„Azért ezt a két táncot választottuk, mert két olyan gyűjtőtáncról van szó, amelyik a nemzeti kultúránk meghatározója és az egész országban, sőt a térségünkben is nagy hatással voltak a tánckultúrára” – mondta Tóth János, a Hagyományok Házának szakmai igazgatója a Vasárnap Reggelnek adott interjúban.

„Variációi az összes magyarlakta területen léteztek, ráadásul számtalan helyi változatban. Előfordul, hogy nemcsak tájegységenként, hanem még két szomszédos faluban is eltérő formában járják. A tánc szerves része az örökségvédelemnek, az pedig hatalmas dolog, hogy hazánkban eredetiben maradt fenn ez a két tánc, rendkívül sokszínű formában.

A verbunkost inkább csak táncházakban, de a csárdást a mai napig táncolják lakodalmakban és bálokban is.

A cigányzenészeknek köszönhetően pedig, a környező országokban is tőlünk, magyar táncként terjedt el és lett népszerű a Vajdaságban, Szlovéniában, Horvátországban, Kárpátalján, Morvaországban, vagy a bánáti bolgároknál, csak ezeken a területeken nem őrződött úgy meg, mint a magyar közösségekben. Addig azonban, amíg a nyugati nemzetek folklórja és táncai az elmúlt évszázadok során sokat változtak és jelentősen átalakultak, nálunk megőrződtek, és a nemzeti mozgalmak XVIII-XIX. századi verbunkjai, csárdásai ma is eredeti formájukban vannak jelen, ugyanúgy, mint a polgári táncok” – mondta az igazgató.

Kettőt jobbra, kettőt balra

A verbunkos, a XVIII. századi szabadságharcok toborzó, sorozási tánca volt. A katonatánccal azonosította és a büszke tartású férfiak szólóban és csoportosan is virtuóz táncot jártak. Szóló formáját tartották mindig legtöbbre, amiben a férfias erő jelenik meg. A csárdás ebből alakult ki, de páros táncként, már egyszerre szólt a férfiról és a nőről, szerelmi táncnak is tekinthető. A nemzeti karakterét és nevét a XIX. század első felében nyerte el és a XX. század fordulójára már minden egyéb táncot kiszorított a magyar nyelvterületekről. Mindkettőre jellemzőek a hegedűn felcsendülő dallamok; a páros ütem; a lassú kezdet, amelyet egy gyors második rész követ és az, hogy számos formája fennmaradt a különböző tájegységeken.

 

Az 1972-ben létrehozott UNESCO Világörökség Egyezménye mellett a szervezet 2003-ban a szellemi kulturális örökség megőrzéséről fogadott el egyezményt. Előbbinek a tárgyi vagy táji kultúra, utóbbinak a szellemi kulturális örökség megóvása a célja. A szellemi kulturális örökség védelme érdekében a tagállamok éppúgy kérhetik az UNESCO-listára vételt, mint a világörökségi egyezmény esetében. Ezen az egyezményen belül három lista létezik: egyik a reprezentatív – ezen szerepel a mohácsi busójárás és a magyar solymászat – a másik a sürgős védelemre szoruló örökség listája, a harmadik a jó gyakorlatok listája, melyen a magyar táncházmódszer és a Kodály-módszer is szerepel.

„Az egy kétszintű folyamat, amire a nemzetközi listáig eljutunk. Első szintje, hogy a nemzeti jegyzékbe felveszik ezt a két táncot. Ha ez sikerül, a nemzetközi listára fogunk pályázni, úgy gondolom nem egyedül, hanem szlovák partnerekkel, mert ott is létezik ezeknek a táncoknak a saját formája.

Ehhez arra van szükség, hogy bebizonyítsuk, ezek a táncok, lokális közösségekben ma is élő formában léteznek.

Mivel a táncházmozgalom hazánkban nagyon széleskörű, mondhatni egy kortárs formája is létezik, úgy gondolom nem lesz nehéz ezt bizonyítanunk. Annak érdekélben, hogy ezt minél meggyőzőbben dokumentálhassuk, felhívást tettünk közzé: szeretnénk, ha táncosok, koreográfusok, csoportok, akár magánszemélyek eljuttatnák a Hagyományok Házához, hogy mit jelentenek nekik ezek a táncok. A felterjesztés része e táncok képes, filmes dokumentációja is. Így akár fotókkal, videókkal, akár beszámolókkal hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy meggyőző pályázatot tudjunk összeállítani” – mutatott rá Tóth János.

Nekik már sikerült:

Mohácsi busójárás: Farsang végi maszkos télűző népszokás. A mohácsi és környékbeli balkáni népcsoport, a sokácok hagyománya.

Matyó népművészet és hímzéskultúra: A matyó hímzés 200 éves múltra tekint vissza, amikor Mezőkövesden elterjedt a piros-kék fonallal, cipés-madaras mintával készülő hímzés. A XIX. században már egyre többféle motívumot hímeztek az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált a legjellegzetesebb motívummá.

A solymászat: Ezeréves múltra visszatekintő ősi vadászati forma, a magyar történelem része. A vadász a betanított ragadozó madarat – hazánkban főként kerecsensólymot – röptetett a megszerezni kívánt zsákmánymadár után, amely a levegőben azt megtámadta. A solymászatot világszerte hatvan országban űzik, némi különbségtől eltekintve a módszerek mindenhol azonosak.

A táncház-módszer: Az 1970-es években Budapesten kibontakozott világszerte egyedülálló mozgalom a folklórkutatás, oktatás, közművelődés és művészi tevékenységek együttműködéséből, a szellemi kulturális örökség értékeinek közvetítésére jött létre. Elemeit közvetlenül a helyi közösségek élő gyakorlatából és archív forrásokból meríti.

A népzenei örökség Kodály koncepció szerinti megőrzése: Kodály Zoltán zeneszerző, zenepedagógus és kutató által kigondolt, a Magyar Tudományos Akadémia által támogatott zenetanulási módszer, amely már kisgyermek kortól nevel a zene szeretetére, értésére. A módszer elősegíti, hogy a hagyományos népzene hozzáférhetővé váljon mindenki számára a közoktatásban, fejleszti a zenei készséget, az érintett közösségeket bátorítja a zene mindennapos használatára.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a beol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!