Ez egy audiovizuális szimfónia, épp elég horrorral

Milorad Krstić filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő a legjobb egész estés animáció kategóriájában esélyes az Oscar-díjra. A rendező igen szokatlan és filmtörténeti utalásokkal gazdagon tűzdelt rajzfilmet rendezett: munkáját élőszereplős klasszikusok ihlették Eisenstein munkáitól Bergman életművéig. Milorad Krstić-csel az Origo készített interjút, a beszélgetést teljes terjedelmében közöljük.

Azt mondta, eredetileg festő. Hogyan jutott el innen egy animációs nagyjátékfilm, a Ruben Brandt, a gyűjtő megrendezéséhez?

Jogi egyetemet végeztem, de egész életemben rajzoltam és festettem. A vizuális művészetek érdekelnek. 25 éve már készítettem egy animációs rövidfilmet, a My Baby Left Me-t. Animáció volt zenével, Wahorn András zenei közreműködésével. Annak a filmnek is a grafikai világán volt a hangsúly. Már ezt követően is szerettem volna készíteni egy egész estés animációt is, hasonló zenével, hanghatásokkal, ritmussal. Nagyon tetszik ez a médium, minden benne van, amit szeretek. Történet, karakterek, párbeszédek, színek, látványelemek, hang és zene. Ez az én világom, jobban ki tudom fejezni magam így, mint írással. A Ruben Brandt, a gyűjtő-vel egyfajta audiovizuális szimfóniát akartam létrehozni, amiben benne van a saját ritmusom. A film néhol pörög, olykor brutális, máskor pedig ráérős.

Nem animációs filmek inspirálták a Ruben Brandt, a gyűjtő-t, hanem élőszereplős filmek és festmények.

Nem az volt a célom, hogy tipikus cartoon animációt készítsek, inkább azon volt a hangsúly, hogy nagyjátékfilmet rendezzek, animációs formában. Ezért nincsenek benne tipikus „cartoon” túlzások. Ha autós üldözést mutatok, akkor az olyan lesz, mint egy Bond-filmben. Műfajilag akciófilmet, pszicho-thrillert és film noirt céloztam meg. Az animációról mindenki gyerekmesére asszociál, de a Ruben Brandt, a gyűjtő-re nem mondanám se azt, hogy gyerekeknek való, se azt, hogy csak felnőtteknek. Ez szimplán csak egy film, mint a Bond-mozik.

Van a filmben erőszak, meztelenség, káromkodás, azaz felnőtt tartalmak.

Kaptam már olyan visszajelzést, hogy nem való kicsiknek, de vetítettük már gyerekeknek, és érdekelte őket. Szerintem el tudja juttatni hozzájuk a művészet szeretetét. A nagy festőket és híres festményeket, amikről már tanultak az iskolában, most egy történet, illetve jelenetek kontextusában láthatják, legyen az egy heist-szcéna, azaz trükkös rablás vagy egy rémálom. A mai tinik ingerküszöbe egyébként elég magasan van.

Nem hiszem, hogy sokkolja ezt a generációt, ha látnak egy meztelen nőt, ilyesmit találnak az interneten is.

Nem akartam cenzúrázni magam, pontosan annyi brutalitás van a filmben, amennyit akartam. Viszont szívesen készítenék még egy animációs filmet ugyanezzel az alkotócsapattal, már az ötlet is megvan, és az viszont igazi mese lenne, amit az egész család nyugodtan megnézhet.

Úgy is lehet értelmezni, hogy filmje a művészetért való rajongásról, a műalkotások iránti gyűjtőszenvedélyről szól, és egyben gyűjteménye is a filmtörténeti utalásoknak.

Az a kedvencem a történetben, hogy Ruben Brandtot a rablássorozata idején felkapja a média. Sorozatban rabolja ki a legnagyobb galériákat, így aztán nagyon érdekli a sajtót és a közvéleményt a tettes kiléte. Az egész világ róla beszél, és így nagy festményekről is szó esik.

Nem csak a kritikusok és a múzeumlátogatók számára kellene, hogy fontos legyen a művészet.

A filmben elhangzik, hogy „a művészet gyógyír a lelki bajokra”.

A forgatókönyv írásakor erre azért volt szükség, hogy megindokoljuk, miért kell híres festményeket rabolnia Ruben Brandtnak. Aki egyébként pszichoterapeuta, és használ művészetterápiát. Így próbálja gyógyítani azokat a pácienseit is, akikből aztán összeáll a rablóbanda. Szerintem erre is jó a művészet, és

nekem is többet jelent puszta szórakozásnál, dekorációnál vagy politikánál.

Ruben Brandtot festőnek szánta az apja, és igyekezett erre nevelni, elég drasztikus eszközökkel. Vannak önéletrajzi elemek a filmben?

Szlovéniában születtem, aztán pedig Horvátországban éltem. Apám katonatiszt volt, gimnáziumba jártam, utána pedig jogi egyetemre. Miután lediplomáztam, mindent eldobtam a művészetért. Előfordul, hogy egy művész nem születik bohémnak, hanem teljesen hagyományos körülmények között nő fel. A művészettel való önkifejezés egyfajta belső szükséglet, ami úgyis utat fog magának törni előbb vagy utóbb. Aki elhatározza, hogy mondjuk festő vagy színész akar lenni, annak sikerülni fog, ha komolyan akarja. Például, Buñuel jezsuita iskolába járt, aztán mégis szürrealista lett.

Borítókép: képkocka a Ruben Brandt, a gyűjtő című film előzeteséből. Forrás: Youtube