Dezső Kata költő: a szenvedéstörténetek nem végzetesek

Első versét hatévesen írta az ágya alatt lakó, agyzabáló mumusról. A következőt tizenhatévesen egy olyan lufiról, ami elszállt, de hátra hagyott egy búcsúlevelet. Tizennyolcévesen publikál először, tavaly karácsonyra megjelent az első verseskötete, amellyel két rangos díjat is kiérdemelt – a Magyar PEN Club és a Janus Pannonius Alapítvány Khelidón-díját valamint a legjobb első verseskönyvnek járó Gérecz Attila-díjat.

Dezső Kata ránézésre egy átlagos 22 éves diáklány. Vagy mégsem annyira átlagos? Értelmezhetetlen jelenség – állítja róla mentora, Orbán János Dénes. Vagy mégis értelmezhető? Az Origo interjúja.

Mivel foglalkozol most?

Jelenleg végzős vagyok a Pécsi Tudományegyetemen esztétika-néprajz szakirányon, emellett szintén harmadéves vagyok az Előretolt Helyőrség Íróakadémián a tehetséggondozó program pályakezdőjeként. A második verseskötetemen dolgozom, ami a Tundrán a tüzek címet fogja viselni.

Hogy képzeled el a jövőd, ha elvégezted az egyetemet?

Elsősorban tudományos munkával szeretnék foglalkozni, a néprajztudomány nagyon érdekel és én úgy látom, hogy erősen elöregedő szakma lett, nem foglalkoztatja annyira a fiatalokat. A versírással is szeretnék még foglalkozni, de most egy ideig szeretném a szépírói munkásságomat kicsit félrerakni, azért, hogy esetleg doktoráljak és visszajöjjek az egyetemre tanítani.

Tehát nem irodalomból szeretnél megélni...

Több lábon szeretnék állni, szeretnék irodalommal is foglalkozni, addig amíg jól megy.

Prózaírással nem próbálkoztál?

Nem, nem foglalkoztat a próza, nincs nekem annyi ambícióm meg koncentráló képességem, hogy prózát tudjak írni. Próbálkoztam már amúgy, most épp Nagy Koppány Zsolt regényíró szemináriumára járok az Íróakadémián, és ott közösen írunk egy regényt. A következő kötet is versekből fog felépülni, jórészt szabad versekből, de lesznek kötött formájúak is.

Mit jelent neked a vers?

Sose gondoltam úgy a versekre, mint olyan médiumra, ami az én személyes dolgaimat vagy az én életem reflexióit tartalmazza. Én úgy értelmezem ezt az egész versírósdit, pontosabban arra használom fel a verseimet, amire fel szeretném hívni a figyelmet.

Az első kötetemben a faluhelyen élők és a városiak közötti ellentétre, valamint az anya-gyermek, illetve az anya-lánya kapcsolatra, az apa-anya-gyermek viszonyra. A következő könyvemben inkább egy szociografikus tájlírát szeretnék bevezetni.

Hogy érzed magad versíráskor? Jó neked az, amikor verset írsz?

Érzékelem azt, hogy amikor verset írok, az nem egy hétköznapi állapot, mikor kérdezik, hogy mivel foglalkozom, a versírást nem is szoktam emlegetni. Nem érzem annyira szakrális dolognak azt, hogy verset írok, csak úgy élem meg, hogy amikor leülök verset írni és átszellemülök, az valami más, mint egy hétköznapi dolog. Általában maga a versírás az tíz percig tart, mert telefonon pötyögök és szerkesztés nélkül hagyom pár napig száradni, de a rákészülés, az a sok idő, van, hogy egy hónap is.

De az első kötet után megtanultam, hogy nem lehetek magammal szigorú és nem határidőre kell verset írni, mert ez mégis csak valami belső órához igazított tevékenység. Nem szabad, hogy a versek igyák meg annak a levét, hogy én gyorsan akarok sokat írni.

Tehát lejegyzed először az alapgondolatot?

Igen, hagyom pár napig, majd megszerkesztem és elküldöm a mentoromnak, Orbán János Dénesnek, utána dől el a sorsa.

Menjünk kicsit vissza az időben. Hogyan viszonyultál a versíráshoz, mielőtt felvettek az Íróakadémiára?

Meg voltam arról győződve, hogy én művész vagyok, nagyon gusztustalan volt a hozzáállásom, mert el is vártam, hogy ez szerint kezeljenek. Nagyon öncélú volt az egész és azért akartam csinálni, mert menő volt. Egyik osztálytársam is írt verseket és úgy éreztem, nekem is ezt kell csinálnom. És hogy ez egy olyan dolog, amit, ha az ember gyakorol, akkor megtanulható. Aztán persze jöttek a pofáraesések.

Az Íróakadémia, azon kívül, hogy kiadták a verseid, hasznos számodra?

Abszolút! Sokáig úgy éreztem, hogy nincs meg az a legitimációs közeg, ami nekem megmutatta volna, hogy tehetséges vagyok, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Nagyon fontos, hogy amikor valaki tizenkilenc éves ne csak a családja álljon mellette, mikor olyan fontos döntéseket kell meghoznia, hogy beáll-e egy artikulálódó rendszerbe, hanem olyan emberek is, akik hatalmas szakmai tudással képesek megítélni, hogy neki van-e kompetenciája ahhoz, amivel foglalkozik.

Akkor akartam abbahagyni az írást, amikor felvettek az akadémiára. Nagyon sok megerősítést ad. Kiváltképp fontos, hogy János a mentorom és jól tudunk együtt dolgozni. És hogy olyan emberekkel vagyok együtt, akiknek a könyveit két évvel ezelőtt olvastam, de nem ismertem őket személyesen. Ez a közeg nagyon motivál.

Hogy érzed, mennyit változtál ebben a két évben?

Sokkal több lett bennem az alázat és megtanultam nem szerelmesnek lenni abba, amit létrehozok. És megtanultam azt, hogy van egy bizonyos hierarchia, főleg, ha az embernek könyvét adják ki, ott a kötet színvonalát kell szem előtt tartani. Rávilágítottak arra, hogy milyen fontos megtanulni a verstant is, tisztába kell lenni a világirodalmi előzményekkel, a magyar irodalom történetével, ahhoz, hogy létre tudjunk hozni valamit, ami nem klisé és valamilyen hagyományokba is ágyazódik.

De érdekes változás az is, hogy például korábban úgy éreztem, hogy nekem abszolút jogom van a kötetem tartalmát és külalakját befolyásolni. Most már nem így gondolok erre. Megtanultam, hogy a szerkesztői munka egy könyv esetében egy olyan gyümölcsöző folyamat, amelyben a szerkesztő meg a szerző is egy oldalon áll és a kötet színvonalát szolgálja.

És emberileg mennyit alakított rajtad az akadémia, az egyetem, a budapesti és a pécsi közeg?

Megtanultam például, hogy soha nem fogom azt mondani bármire is, hogy nekem arra nincs időm, mert olyan emberek mutatnak példát, akiknek tényleg semmi szabadidejük nincs és azzal foglalkoznak teljes odaadással, amit szeretnek és segítenek másoknak. Sokkal inkább megtanultam egyedül fejlődni, erre nem mindig van lehetőség egy íróakadémián, persze ez attól is függ, hogy kinek milyen a belső fejlődési ritmusa.

Úgy gondolom, hogy engem emberileg most jobban meghatároz az, hogy KMTG-és vagyok, mint az, hogy pécsi diák. Azt a szellemiséget, ami ott van sokkal inkább magaménak érzem. Az egyetem nem az a közeg, ahol szépíróként szeretnék megfelelni. Volt bennem egy állandó megfelelési kényszer, ami úgy érzem mára elmúlt, sokkal összeszedettebb és magabiztosabb vagyok, mint mondjuk két évvel ezelőtt.

Öntudatosabb lettem, nem félek megmutatni az embereknek azt, aki vagyok, és nem érzem úgy, hogy meg kellene játszanom magam. Megtanultam a kritikákat is kezelni és úgy érzem, jól kezelem őket. Nem hiszem, hogy annyira fölötte állnék bárkinek is, hogy amennyiben hasznosat mond, ne szívleljem meg, ha meg indokolatlant, akkor ne engedjem el.

Ha már a kritikáknál tartunk, nemrég jelent meg Toroczkay András írása a Revizoron, amiben csöppet sem kímél...

Sok felütésével egyetértek, de az rosszul esett, hogy kreált rólam egy olyan képet, ami nem reális. Egy vers nem feltétlenül önéletírás. Azt az öncélúságot rója fel nekem, amit én világéletemben kerülni akartam. A kötet címe – Akiket hazavártak – is implikálja, hogy ez nem rólam szól.

„...nem szerencsés, ha körberajongunk valami félkészet, ami egyelőre ennyire képtelen ellenállni az egyszerű blöff és a naiv giccs vonzásának. Erről a mondatról mi a véleményed?

Alapvetően nem úgy állok a kritikák olvasásához, hogy mit írtak rólam, hanem hogy foglalkoztak velem. De elgondolkodtatott amúgy. Próbálom elkerülni azt a túlírtságot, ami nagyon fojtó volt már az első kötetemben is és így utólag már nagyon-nagyon nem tetszik. De talán egy első kötetnek ezt nem is kell felróni. Most már szigorúbb vagyok a saját szövegeimmel, a kritikák végül is abban segítenek, hogy rávilágítanak azokra a dolgokra, amiket jobban kell csinálni.

Többen felrótták neked a trágár, illetve obszcén szavak sűrű használatát a köteted verseiben. Az újabb verseidben ezek mennyire fordulnak elő?

Teljesen kiirtottam őket, mert nem tudtam eltalálni azt a normális értéket, ahol még nem megyek át obszcénba. Volt olyan, aki azt mondta, hogy valamilyen szempontból slam poetry, amit művelek, de szerintem nem. Azt az alaptalan, odamondó jelleget én túlzónak érzem és ki szeretném hagyni, sokkal kifinomultabb verseket szeretnék írni. Sok volt az a fajta szóhasználat, nem illik hozzám, nem találkozik azzal, hogy én milyen ember vagyok és a verseim mit fejeznek ki. A hétköznapi életben sem használom már annyira sűrűn, de nem is próbálok annyira megfelelni, inkább mindenkivel őszinte vagyok és magamat adom.

Ezt is mentorod írta veled kapcsolatban: Bármennyire depresszív is ez a kötet, bármennyire mellbevág, kiakaszt, mégsem esünk kétségbe tőle. Ugyanis lüktet az erőtől, és ez az erő ellensúlyozza a pesszimizmust. Pesszimista vagy?

Úgy érzem, hogy aki kicsit is próbálja rendszerében felfogni, hogy mi is történik körülöttünk és az emberi kapcsolatait is úgy reflektálja, az nem hiszem, hogy jól érezné magát a bőrében. Nekem, illetve az én korosztályomnak a legtöbb problémát az okozza, hogy nincs fix támaszpontjuk az életben vagy csomópontok, amelyek mentén el tudjanak a világban igazodni.

Az én példámon keresztül szeretnék nekik is segíteni, mert ugyan ezek a dolgok foglalkoztatják őket is, de nem tartják annyira fontosnak, hogy leírják. Nagyon meghatározó ez a depresszió, régen nem jellemzett ennyire. Túlzó módon impulzív voltam, mostanra sokkal befelé fordulóbb lettem, pedig társasági ember vagyok, de jobban szeretek szemlélődni. Alapvetően nem vagyok borúlátó, de a körülmények most olyanok, hogy ez került előtérbe.

Miközben az életben a rossz történéseket veszed észre, és ezek ihletnek meg, látsz megoldást?

Próbálom úgy megfogalmazni ezeket a problémákat a verseimben, hogy valami más aspektusát is megnyissák a dolgoknak. Igazából nem azért írok verseket, hogy valakit egy jobb élet reményével kecsegtessek és biztos megoldást kínáljak. Inkább azzal szeretnék segíteni, hogy rámutatok, a hazautazás az olyan, amikor az ember már annyira megérti önmagát, hogy rájön arra, hogy ezek a szenvedéstörténetek nem végzetesek, inkább fejlődési pontok az ember életében.

Sok bennem az élni akarás, a világgal pedig valószínűleg azért vagyok ilyen hadilábon, mert másként élem meg a dolgokat, mint mások. Egyszerűen én inkább segíteni szeretnék az embereknek, nem átvenni tőlük bármi terhet, csak egy útmutatót adni, hogy jól is ki lehet ebből jönni. Vagy, ha nem is jól, de legalább nullán.

Tavaly megkaptad az Irodalmi Jelen Debüt díját. Idén is kaptál két díjat. Meglepődtél? Mennyire befolyásolnak ezek az elismerések?

A Khelidón [fecske] díj nagyon meglepett, idén alapították és elsőként én kaptam meg. Alapból alkalmatlannak érzem magam, hogy ennyi idősen, ilyen kevés tapasztalattal és ilyen kevés teljesítmény után elismerjenek, de persze nagyon-nagyon jólesik. Próbálok minél szerényebb maradni, nem is érzem magam felhatalmazva arra, hogy nagyképű legyek. Viszont szakmai megerősítést kaptam, hogy azt csináljam, amit eddig.

Úgy érzem, hogy a díjakat a kötet kapta, amelyik már önálló életet él, ahogy elindult a recepciója. Nagy köszönettel tartozom Jánosnak, aki ezekről a pozitív visszajelzésekről úgy tájékoztatott, hogy jó irányba haladjak, hogy ne higgyem el magam. Motivált akarjak maradni és már ne féljek attól, hogy kiábrándulnék, mert úgy gondolom, hogy ez most a teteje és nincs hova tovább fejlődni. Nagyon izgalmasnak látom, hogy sikerült megtalálni a potenciális olvasóimat és azt is, hogy a szakma elismerte a létjogosultságát azoknak a szándékoknak, amiért én verseket írok.

És a Gérecz Attila-díj elnyerése, hogyan hatott rád?

Az, hogy két év után adták át ismét és hogy Korpa Tamás után én kaptam meg, és valószínűleg én vagyok a legfiatalabb, aki megkapta nagy felelősségtudatot adott, de nem jogosít fel arra, hogy többnek érezzem magam. Úgy gondolom inkább, hogy fenn van tartva nekem egy hely, hogy vannak még dolgok, amiket általam szeretnének meglátni az emberek. Mind a két díjnál egy-egy jelentős szellemi hagyományhoz kell hűnek lenni, ami szintén motivál. A Gérecz Attila-díjnál különösképpen.

Édesanyád és a húgod hogyan viszonyulnak a te költőségedhez?

A húgom, aki gyógytornásznak tanul és jól rajzol, a legnagyobb rajongóm. Édesanyám viszont, aki egy nagyon praktikus gondolkodású, nagyon egyszerű és nagyon nemeslelkű asszony nem fogja soha megérteni, hogy én verseket írok, miközben ő otthon kapál vagy az iskolakonyhán főz. Amivel persze nincs semmi gond, mert tényleg ő a legjobb anya a világon, akit magamnak elképzelhetek, de egész egyszerűen nem vagyunk egy hullámhosszon ezen a téren, számára megfoghatatlan, amit csinálok.

Nála érzem a legjobban azt, amit János leírt: hogy értelmezhetetlen jelenség vagyok. Van közöttünk egy akkora szemléletmódbeli távolság, ami nem teszi lehetővé, hogy átjátszunk egymás dolgaiba, de ettől még az ő dolgai engem nagyon szépen meg tudnak ihletni.

Mit szól ahhoz, amit tanulsz?

Nem támasztott különösebb elvárásokat velem szemben, csak azt, hogy helyezzem el magam valahol, ahol jól érzem magam és nem unom meg, mert ez a veszély fennáll nálam. És hogy álljak meg a saját lábamon. Az akadémián keresztül lehetőségem van arra is, hogy önfenntartó legyek.