Megesik, hogy a vers nem más, mint hevítő cirógatás

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában adták ki a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán kötetét. A Soha véget nem érő szeretkezés című könyv borítójáról egy hullámokon hányódó hajó, verseiből azonban a nehezen zabolázható vágyak hullámai néznek vissza az olvasóra. Sok esetben erotika, érzékiséggel teli költői képek és szenvedélyesség jellemzik ezt a lírát. A költővel az Origo készített interjút, aki szerint szerelemről csak indulattal lehet írni.

A beszélgetés során határozott ars poetica hangzott el az alkotó részéről, mint mondta: „Az értelem csak segédeszköz.” Az érzelmek, indulatok szerepéről szólva hozzátette: „Ez az igazi poézis. Az Istentől kapott erő! Nem ismer határokat. Minden tabut ledönt. A szenvedély olyan lelki energiát szabadít fel bennünk, amely képes nemcsak önmagunkat, de a körülvevő világot is megváltoztatni. És ez menthetetlenül kapcsolódik mindenhez, nem csak a szerelemhez.”

„Csak kezek, és lábak, és fejek,

vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel,

az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében,

(...visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások,

szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige)

bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül,

a pőreség fehér foltjai villannak fel,

a sóhajok felett árkádok magasodnak,

a nesztelen omladékain csók pihen.”

Böszörményi Zoltán: Csak kezek, és lábak, és fejek (részlet)

Más elképzelésekkel ellentétben Böszörményi Zoltán nem a megismerés eszközének, de nem is puszta önkifejezésnek tartja a verset. A szerző erről úgy vallott: „Az univerzum megtagadja, hogy képet alkossak róla. Hiába igyekszem minden idegszálammal, érzékszervemmel empirikus tudomást szerezni a létéről.” Épp ezért a számára szimbolikus értelemmel bíró, mégis kitapintható valóságot emeli be a verseibe, ilyen például a kötet borítóján szereplő tenger is. Böszörményi Zoltán szerint

„A vers tehát nem más, mint a bennem visszhangzó jelenségek halmaza. A belső húrjaimat megszólaltató világ.”

Az Irodalmi Jelen alapító-szerkesztője a verseskötet középpontjában álló szerelemről is kifejtette a gondolatait: szerinte a szerelem „az érzelmek tűzhányója”, mely egyszerre szól az önzetlenségről és a két szerelmes párbajáról. Mint mondta, a szerelem „oszcilláló, lüktető, nyugtalansággal teli állapot”, melynek igazi egyensúlyát, értelmét azonban az önzetlenség szabja meg.

„Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,

mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,

a mérhetetlen lárma,

de a jóságnál nincs nagyobb alázat.

Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.

Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,

mintha most benned élnék, s te egészen bennem.

Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.

A végtelen homálya ringat karjaiban,

pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.

Öled lávaömlése égeti nyelvem,

s bennem valaki azt suttogja,

nem kéne elengednem téged soha már.„

Böszörményi Zoltán: Simogató (részlet)

Böszörményi Zoltán az irodalom és a tabu viszonyáról azt mondta: meglátása szerint a költészetben nincsenek tabuk. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a trágár kifejezéseknek alapvetően nincs helye a lírában. ”Manapság, amennyire csak lehet, kerülöm a trágár szavak használatát. Ezeknek szerintem nincs keresnivalójuk egy lírai szövegben. Vannak kivételek, igaz, de akkor jól meghatározott funkciója kell, hogy legyen a trágárságnak. A pajzánság viszont más„ – jegyezte meg a szerző.

Arról, hogy hogyan működik az alkotói folyamat, és milyen folyamatok árán születnek a költői képek, s végül a versek, Böszörményi Zoltán megragadó szavakkal formált véleményt: ”Kiszámíthatatlanok a gondolat szélfúvásai. A legváratlanabb dolgok történnek az emberrel a legbizarrabb pillanatokban. Csak cérnára kell fűzni a szavakat, mint gyerekkoromban a pillangókat. Nincs recept, nincs logikai kötődés. Csak lángba borult képzelet. Nem oly rég megnéztem egy Pilinszkyvel és Weöres Sándorral évtizedekkel ezelőtt készült filminterjút. Ők is hasonló dolgokról beszélnek. Minden igaz költőből Isten szól.„

A teljes interjú az Origo oldalán olvasható.

Borítókép: illusztráció