2019.04.02. 12:22
Kényszerből lett köztéri szobrász Párkányi Raab Péter
Újabb munkái szinte páratlanok a kortárs magyar szobrászművészetben. Talán annak is köszönhetően, hogy ráérzett a steampunk stílusra, amely a viktoriánus kori találmányok formáit gondolja újra.
Forrás: Magyar Nemzet
Fotó: Bach Máté
Azt sulykolták nekünk, hogy ma már nem lehet olyan minőségű művészetet létrehozni, mint a görögöké. De hát láttam ilyet, mi az, hogy nem lehet? — mondta a Magyar Nemzetnek nyilatkozva Párkányi Raab Péter szobrász, akit először húsz éve terjesztettek fel a Munkácsy-díjra, amit „a szakma kicsinyessége” eddig rendre megvétózott. A lap munkatársa, Pataki Tamás a művész műtermében járt, ahol megnézhette, milyen dallama van egy „talált” zenegépnek, amely igazából szobor.
Mintha egy párhuzamos steampunk világból lépett volna elő a géphez illesztett női gipsztorzó, amelynek két, szívet formázó keze érintkezik a nyitott mellkasában. A szobor zenél is, a tűhengeres zeneszerkezetre egy népzenei dallam van rögzítve.
Minden mechanikus, nincs belevezetve külső áramforrás, és ha megforgatjuk a gépkart, felcsendül a zene, megmozdul a szív – olvasható a cikkben.
Noha Párkányi Raab Péter (1967) gyorsan alkotó szobrásznak tartja magát, mégis évekig dolgozott ezeken a munkákon, hiszen maga tervezte a szerkezet működési elvét és gyártatta le a szoborhoz tartozó fogaskerekeket, amelyek mozgatják.
A steampunk stílusra – amely a viktoriánus kori találmányok formáit gondolja újra – csak ráérzett, nem tudatosan kereste.
Bár újabb munkái páratlanok a kortárs magyar szobrászművészetben, Párkányit mégsem ezekről a szobrairól ismerjük, hiszen „kényszerből”, egyfajta szakmai kirekesztés miatt lett köztéri szobrász.
Legutóbbi alkotásai egyikét, az 1956-os forradalom emlékére készült figurális nőszobrát a Genffel egybeépült Grand-Saconnex városában avatták fel tavaly ősszel. Két évvel ezelőtt pedig a monumentális, kettévágott vagonokból komponált Malenkij robot emlékművet készítette el a Ferencváros pályaudvarnál,
és a Nemzeti Színház előtti egész alakos szobrok nagy része is az ő munkája. Nagy vita mégis a 2014-ben felállított A német megszállás áldozatainak emlékműve körül kerekedett, ami ellen maroknyi elszánt ellenzéki mindmáig „tüntet” a Szabadság téren.
Párkányi az utóbbi években sokszor felszólalt a liberális művészeti körök kirekesztő magatartása ellen, ezért többször a fejéhez vágták, hogy miközben panaszkodik az „elnyomásról”, mégis sok köztéri megrendelése van.
Félangyalszárnyakon, egy lófejen, kezeken és arctöredékeken lehet bejutni a műtermébe.
Ebben a száz négyzetméteres térben készültek azok a vagonra szerelt domborművek is, melyek most a Malenkij robot emlékhely atombunkere előtt láthatók.
Noha köztéri szobrász lett, egyéb munkáit, kisplasztikáit sokan gyűjtik: a pályája során magántulajdonba került szobrainak csak kis töredéke található Magyarországon.
Az, hogy a kezdetek óta a figurális szobrászathoz vonzódott, egyáltalán nem véletlen. Még gyerekként egy hetilapban figyelt fel egy szoborra, amely nagyon megtetszett neki. De csak később jött rá, hogy egy kortárs szobrász munkájáról, Melocco Miklós Ady-oltár című alkotásáról van szó.
Azt sulykolták belénk, hogy ma már nem lehet olyan minőségű művészetet létrehozni, amilyen a görögöké volt. De hát láttam ilyet, mi az, hogy nem lehet? Szellemi értelemben Melocco Miklóst tartom az igazi mesteremnek
– mondta a szobrász.
Párkányi 51 évesen kapta meg az első állami művészeti díját. Korábbi interjúadások közben mindig meglepődve kérdezték tőle, hogyhogy nincs még állami díja.
Kezdetben elviccelte a dolgot, és azt mondta, hogy még túl fiatal még hozzá. A Malenkij robot emlékműve miatt ismét felterjesztették Munkácsy-díjra, ám a szakma ezt akkor is megvétózta. Később erről Kerényi Imrével beszélt, aki türelemre intette.
A szobrászművésznek egyébként sincs ínyére az ideológiai harc, szerinte egy művész feladata az, hogy minőségi műalkotást hozzon létre.
Mint az interjújában kifejtette, szerinte ma a liberális művészeti élet úgy fest, mint a hetvenes évek bécsi akcionizmusa. Nekik a tárgy létrehozása egyáltalán nem fontos, viszont a művészviláguk egyfajta félkatonai szervezetté alakult. Pillanatok alatt mozgósíthatók, megvannak az elöljáróik, az esztéták és a művészettörténészek, akik folyamatosan azt keresik, hol és mikor lehet tüntetni, petíciózni.
Ellentétben velük, mi csak tenni szeretnénk a dolgunkat. A körön belülieknek azt kívánom, hogy csináljanak jó alkotásokat, és hozzanak létre önmagukban egyfajta etikai kódexet, amelynek az első pontja mindjárt ez lehetne: Ne bántsátok a magyart!
– mondta.