Új műsort mutat be Berecz András mesemondó a Nemzeti Színházban

Új műsort mutat be Berecz András mesemondó a Nemzeti Színházban, március 8-án. A Fel a medvére, a fa nem játék! című előadás a gyergyói „dzsungelből” merít, alcíme szerint Hazug Pistának és Szamár Jóskának a tiszteletére készült összeállítás, hamisítatlan Berecz-mesefűszerezéssel. Az előadót a címbeli tréfás szócseréről és a jelzett figurákról is kérdezték.

Úgy csinálok káoszt, hogy a végén rend legyen.” – mondta Berecz András, hozzátéve, ez a bolondos mesemondás-fajta nagyon régóta vonzza őt. „Az udvari bolondok is úgy mondtak emberjavító igazságokat, hogy bukfenceztették a szavakat.”

 – ismertette az idézett mesemondókat az előadó. „Szamár Jóska inkább a sziporkákban volt erős, nevét onnan kapta, hogy szamárfogattal járkált mindig. Lenézett ember volt, de a kollektivizálás idején, amikor alkalmatlan emberek úgy érezték, hogy vezethetnek egy egész faluközösséget, akkor ő minden szavával oda tudott nekik pirítani. Ezeket az emlékezetes sziporkáit jegyezte meg a nép, és ezekből különböző meseváltozatok lettek. Éppen olyan volt ő, mint a régi udvari bolondok, hogy rögtönözve tudott csoda-igazságokat mondani. Ezt a módszert már Shakespeare is pontosan tudta, hiszen például Rómeó is ezt mondja egy helyütt (Kosztolányi fordításában): De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket. Ez a pár sor pontosan leírja, hogy a jó szójátékkal a szellemét kaptatja, és nem a nyelvét koptatja az ember. Na, ezt tudta Szamár Jóska is, a kopott, szamaras ember, aki mások helyett mondta ki az igazságot.”

„Hazug Pista pedig a hosszas, nagy elbeszélések mestere volt.” – fűzte tovább Berecz András. „Neki ugye, a neve is mutatja, hogy milyen típusú mesékkel foglalkozott, mert ez a mostoha világ az ilyen elrugaszkodott, szárnyas beszédeket egyszerűen csak hazugságnak nevezte. Hazug Pista bácsi mindenkitől távol lakott, és akik arra jártak, mind vittek neki pálinkát, túrót, sajtot, kenyeret, ő pedig leültette őket egy fatönkre, vagy egy pokrócra, és mesélt nekik. 

 Ő egy nagyotmondó mesélő volt, aki úgy forgatta a világegyetemet a mutatóujján, mint a futballkapus a labdát. A mesék nagy része saját gyűjtés, hiszen nagyon sokat jártam Gyergyóalfaluban Hazug Pista bácsinál, akit Szamár Jóskáról is sokat faggattam. Vele ugyanis már nem találkozhattam, mert mire rákaptam Gyergyóra, ő már meghalt.”

Sokat beszélgetek az emberekkel. Ez a mesterségem legszebbik része, hogy a műsor után összeülünk, Stockholmtól Rómáig, Gyergyószentmiklóstól Szombathelyig, és beszélgetünk. Ilyenkor hallom, hogy a magyar nyelv állapota hol tart. Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb egészségnek Székelyföldön örvend.” – összegezte Berecz András. 

„Székelyudvarhely, Csík, Gyergyó, a kelet-erdélyi rész. 

Azzal is összefügg ez, hogyha beszél valaki, figyelni tudnak rá. Ezt a folyamatos és alapos figyelmet nem mindenütt tapasztaltam, a nagyvárosokban például nincs meg. Meg tudják várni az ügyesen felépített, a szórenddel játszó mondatokat, és még a gyermek is örülni tud neki. Ez nagyon nagy kincs. A nyelvet fenntartani nemcsak a beszélő tudja, hanem a figyelmes hallgató is.”