Így emlékeztek a gyulai regényíróra, Pálffy Albertre

A városnak nagy halottja van. Erkel Ferenc után legjelesebb szülötte, a híres Tízek Társaságának utolsó előtti tagja (most már csak Jókai Mór él közülük), Pálffy Albert szerdán este Budapesten csöndesen, csaknem elfeledve, jobblétre szenderült.

Pálffy Albert édesanyja, Nyéky Juliánna gyulai nő volt, aki Pálffy nagybányai sótiszthez ment férjhez, és mikor anyai örömöknek nézett eléje, hazajött Gyulára megyei csendbiztos édesatyjához, aki a Kígyó utcában (Terényi, majd Pálffy Albert utca) levő, s a város által az idén óvodának megvett ház tulajdonosa volt. Ebben a házban született Pálffy Albert, akit a hírneves Gyulai Pál a legnagyobb magyar regényírónak tartott.

Ha Gyulai Pál nézetét elfogultnak tartjuk, amint hogy tényleg az is, annyi mindenesetre tény, hogy ami a nyugodt tiszta stílt (stílust) és biztos jellemzést illeti, Pálffy Albert a regényíróink között első helyre tehető, noha regényei s elbeszélései, amelyekben magasan szökő szenvedély helyett inkább csöndes kedélyesség buzgott, nem terjedtek el nagyon széles körben.

Szülővárosába, Gyulára az utóbbi években ritkábban jött már el; de valahányszor eljött, szeretett rokona, Dömény Lajos takarékpénztári pénztárnok és kedves családjának adorált (kedvelt) vendége volt és kitűnően érezte magát. Soha sem mulasztotta el ilyenkor megtekinteni szegényes külsejű szülőházát, melyet szülővárosa kegyelete, elhunyt jeles fia emlékének megörökítésére holta után most már bizonyára emléktáblával fog megjelölni. (Az emléktáblát, Kallós Ede alkotását 1899-ben avatták fel, ma az időközben lebontott ház helyén áll).

Utoljára írt munkája A mérnök regénye című, kétkötetes regénye, amely 2-3 éve jelent meg, akadémiai jutalomban részesült. Ez a munkája is nyugodalmas egyszerűségével kívánt hatni, de az ideges kor képtelen volt ezt a régiesnek látszó hangot befogadni.

Azóta Pálffy Albert még csendesebb ember lett, akit azonkívül hosszadalmas betegsége is kínzott az utóbbi években. A legutolsó három esztendőt betegeskedve töltötte Sándor-utcai lakásában, ahol nejének két húga nagy szeretettel és gonddal ápolta. Három nappal ezelőtt hirtelen rosszullét fogta el, úgyhogy ágyba kellett feküdnie. Tehetetlenül hánykolódott, de közben vissza-visszatért jó kedélye s ilyenkor mindig remélte meggyógyulását. Szerdán este öt órakor egészen erőtlenül visszahanyatlott párnájára. Sógornői a legrosszabbtól tartva a Rókus kórházba orvosért küldték a házmesternét, de mire az orvos megjelent, az agg író már csendesen elhunyt.

Ugyanakkor értesítették rosszullétéről régi, hűséges barátját, Gyulai Pált, de ő is már csak a holttestét láthatta Pálffynak, akit ő a legnagyobb magyar regényírónak tartott.

Az elhunyt író irodalmi munkásságánál sokkal zajosabb és emlegetettebb volt fiatalkori szereplése. Egyik epizódja ennek az a párbaj, a melyet ő, mint a „Marczius Tizenötödike” lap szerkesztője Ányos László íróval vívott egy kritikai cikk miatt, amelynek szerzője Vas Gereben volt. A párbajban Pálffy elég szerencsésen Ányosnak csak a kalapját lőtte keresztül.

Pálffy Albertben a magyar szépirodalomnak érdemes és tiszteletreméltó alakja hunyt el. Nem tartozott ugyan a népszerű írók közé, csöndes munkássága közepette nem is kereste a külső sikert, de összhangzatos életével, pályája iránt érzett rajongó szeretetével mindenkorra tisztelt helyet vívott ki magának a magyar irodalom történetében.

Városunk jeles fiának életrajzi adatait a következőkben közöljük:

Pálffy Albert 1820-ban született Gyulán, Békés megyében. Debrecenben kezdte az elemi iskolákat, majd Nagybányán és Aradon járt gimnáziumba. 1837-ben kispap lett a Szatmár megyei szemináriumban s ott bevégezte a bölcsészeti tanfolyamot, sőt már a hittanit is, egészen az utolsó év végéig, de midőn Hám János, az akkori szatmári püspök őt subdiaconussá akarta fölszentelni, az utolsó percben határozta el, hogy nem lép be az egyházi rendbe. Erős kedvvel fordult a jogi pályához, s 1842 augusztusában Pestre jött jurátusnak. Bár a következő évben letette az ügyvédi cenzurát (vizsgát) és megkapta diplomáját, annak soha hasznát nem vette, mert kizárólag az irodalommal foglalkozott.

Szelleme az akkor uralkodott irányok közt az új francia irodalom tanulmányozására vonta, s első művein nagyon meglátszik ennek nyoma. 1843-ban néhány novellája jelent meg a lapokban, de kevés figyelmet sikerült gerjesztenie. Petőfivel, aki 1848-ban települt Pestre, ismeretségbe és csakhamar szoros barátságba lépett. 1845-ben megjelent újfranciás kisregénye, a Magyar millionaire, amely sem a közönség, sem a kritika részéről nem nyert valami kedvező fogadtatást. Később apró, pikáns novellái, melyek a Pesti Divatlapban és az Életképekben jelentek meg, egyre nagyobb figyelmet kezdtek kelteni. Társai és barátai azonban még ekkor is többet tartottak felőle, mint a nagy közönség. Néhányan együtt ifjú Magyarország-félét alkottak, mely tanult, igyekezett, vitatkozott, előre tört, de az akkor irodalmunkban is tekintélyes táblabíró világ közepette nem bírta kivívni a kellő helyét. Föltették magukban, hogy egészen megvonják közreműködésüket a szépirodalom lapjaitól, társulatot alakítanak, s legsikerültebb műveiket együtt fogják önálló füzetekben kiadni. Mindössze tízen voltak, néhányan hírneves íróvá lettek később. Ott volt: Petőfi, Jókai, Tompa, Pálffy, Pákh, Obernyik, Bérczy, Degré, Kerényi és Lisznyai. Az ifjú irodalomnak akartak képviselői lenni, a régibb irodalom ellen küzdve, politikai színezettel, a demokrata eszmék zászlója alatt. A Tízek Társasága azonban, mielőtt kiadványai­nak első füzete megjelenhetett volna, különböző okok miatt föloszlott.

1846-ban Pálffy új, kétkötetes regényt írt, a Hóra-világról, Fekete könyv cím alatt. Nagy figyelmet kezdett ébreszteni. 1847-ben Csengeryék Pesti Hírlapjában az újdonságokat írta elmésen, könnyedén s érdekesen. A Hírlap stílje, mely az előbbi sallangos szónokiasság helyébe a világos, meggyőző és lapidáris stílust honosította meg, legjobban illett mind ízléséhez, mind tehetségéhez, mert Pálffy is ama akkoriban kevés írók egyike volt, kik lemondva a frázisokkal való hatásvadászatról, egyszerűségben keresték a forma érdemét.

E stílt vitte át 1848-ban, a forradalom kezdetén megindított Marczius Tizenötödike című kis lapjába is, melynek jeligéjéül e mondatot választotta: „Nem kell táblabíró politika”. (…)

Pestre (a forradalom leverése utáni, Arad megyében töltött éveket követően) 1853. február 2-án tért vissza. Tizenegy napi szabadon lét után haditörvényszék elé idézték s az első kihallgatás után letartóztatták. Öt hónapig volt fogva az Új épületben, hol már 1849-ediki dolgokért csak maga volt egyedül. Elítélni nem lehetett, mert egy évvel azelőtt ki volt már mondva, hogy újabb politikai pört az 1849-ediki tettekért ne kezdjenek. Tehát csak internálták Csehországba, Budweis városába, ahol két évig s néhány hónapig lakott.