Virágzó birodalom után ma csak a címeres fal áll

Az ismert természetvédő, értékmentő és fafaragó elbeszéléséből többek között kiderült, a több ezer holdas birtokot, melyre később a kastély épült, Wenckheim Krisztina grófnő kapta hozományba édesapjától, Wenckheim Frigyestől, mikor házasságot kötött gróf Széchényi ­Antallal.

Addig amíg a kastély épült, a család Borossebesen élt, a házaspár négy gyermeke – Antoinette, Ferenc, Károly és Ilona – még ott született. 1906-ban kezdtek hozzá a kastély építéséhez, és három év múlva, 1909-ben költöztek Póstelekre.

Széchényi Antal 1924-ben egy szívbetegség miatt hirtelen elhalálozott, ekkor fia, Széchenyi Károly nevére került a birtok. A családfő nélkül maradt grófok nagyon féltek az oroszoktól, ezért a II. világháború elől 1944-ben külföldre, előbb Argentínába, majd Svájcba menekültek.

Szelekovszky László elmondta, a kastély teljes területén tölgyerdő volt, az akkori hatástanulmány szerint az építészek csak éppen annyi fát vágtak ki, amennyi az épület és az azt övező franciakert kialakításhoz szükséges volt.

A 72 helyiségből álló, egyemeletes kastély magasföldszintjén a család, az alagsorában a személyzet kapott helyett. Az emeleti szobákat pedig a Póstelekre érkező vendégek kapták meg. Érdekesség, hogy az első és a hátsó bejárat között egy L alakú folyosót építettek, hogy kiküszöböljék a huzatot.

Az egyik feltárás során derült fény arra a mintegy 70 centiméteres, piros téglás járdára, amely az épület körül futott és amelyen a gondnok minden időben sármentesen körbe tudta járni a kastélyt.

A kúria praktikusan és ízlésesen volt berendezve – derült ki az előadáson. A személyzet hófehérre meszelt szobákban lakott. A grófok lakta területen minden szobában volt kanadalló, amelyet csupán a fűtés kiegészítésére használtak, mivel légbefúvásos meleg levegővel fűtöttek. A kandallók színe megegyezett a szoba falának színével. A legfelső szinten egy 3 köbméteres tartály volt, amelybe egy artézi kútból nyomták fel a vizet, és így látták el a házat úgynevezett csőkígyón keresztül meleg vízzel is.

Villanyvilágítás ugyancsak volt a kastélyban, az áramot generátorral fejlesztették. A sétautakon biolámpák mutatták az este beálltával az irányt, melyekhez a gázt komposztokban termelték. A kastély tetején egy 5 méter magas villámhárító is volt, melynek legfelső 2 métere be volt aranyozva és amelynek hollétét mára már homály fedi.

A 1910 után készülő franciakertet csabai szakemberek alakították ki, akik Bécsben, olasz mesterektől tanulták a kertészetet. Abban először erdei lombos fákat, majd később a divatnak megfelelően, színes virágokat, többek között 600 fajtából álló, mintegy 40 ezer rózsatövet ültettek. Szökőkút, kilátó is volt, a tó mellett csónakház épült.

Rendkívül jó a pósteleki levegő

Szelekovszky László előadásában beszélt arról is, hogy a parkba az ott dolgozók és a munkások gyermekei is szabadon bejárhattak, sőt, együtt is játszottak, azonban a francia kertben­ kizárólag csak a család tartóz­kodhatott.

Az előadás alatt megelevenedett a hallgatóság előtt életük, ahogy a kis Wenckheim gyerekek fogócskáznak a parkban, ahogy Kriszta grófnő a több száz tő rózsa között sétál. Szelekovszky László mesélt még arról is, hogyan fosztották ki a kastélyt. Milyen kegyetlenséggel dúlták fel először az oroszok, miután a család a II. világháború elől elmenekült. Majd az itt maradt hazai „barátok”, nemesek, akik korábban odajártak tivornyázni, elvittek mindent, ami csak mozdítható volt. Végül csak a romok maradtak.

A Pósteleket övező fák és vizek olyan jó levegőt biztosítanak a környéken, amely hasonló a 350 méter magaslati levegőhöz. Egykor asztmás gyermekeknek akartak szanatóriumot ott kialakítani, azonban a terv sajnos meghiúsult.