Banner Zoltán áthozta Erdély szellemét, hitét, humorát a határon

– Eddigi beszélgetéseink alapján úgy képzelem, már gyermekként magába szívta a kultúrát. 

– Partiumban, Szatmárnémetiben töltöttem gyerekkorom, anyai nagyapám a nemzeti bank helyi alapítója, apai nagyapám vasúti főmérnök volt. Trianon után, 1932-ben születtem, pénzügyi doktorátust végzett édesapám akkoriban a romániai tiszti kar megtűrt elemének számított, édesanyám pedig a hagyományokhoz hűen a családnak élt. Két idősebb nővéremmel úri szegénységben cseperedtünk, öreg szecessziós bútorok, könyvek, hangszerek között, miközben a falról hullott a vakolat. Kicsi koromtól sokat olvastam, testvéreim csodásan zongoráztak, édesapám egyházi kórust vezetett, a ferences atyáktól megismerhettem az igazi székely gondolkodást. 

– Mikor csillant meg tehetsége? 

– Tizenhárom éves lehettem, amikor a katolikus főgimnázium irodalomtanára a levél műfaját tanította, az általa megadott feladatot versbe szedve oldottam meg. Nem kellett belőlem költőt faragni, azzá váltam; 19 éves koromig rengeteg verset, novellát, aforizmát írtam, szépirodalmi pályára készültem. A gimnáziumban színdarabokat is tanultunk, ünnepeken én szavaltam, előadóművészi vénám is kezdett megmutatkozni. Minden művészet érdekelt, operarendezőnek vágytam, amiben az irodalom, a képzőművészet is megtalál. Hegedültem, csellóztam, de messze elkerültem a szolfézst, ami viszont felvételin első számú követelmény volt. Végül a kolozsvári Bolyai-egyetem filozófia–esztétika szakára mentem, harmadévtől csak művészettörténettel foglalkoztam, tanársegédként kezdtem a pályám. 

– Kis idő múlva jött egy váratlan felkérés. 

– Kinevezést kaptam 1957-ben a bukaresti oktatási minisztérium nemzetiségi főigazgatóságán. Bejártam Erdélyt, javaslatokat tettem a problémák megoldására, ám a vezetőség mást kívánt, így egy év múltán elváltak útjaink. Az egyetemre nem vehetettek vissza, olyan állást kerestem, ahol művészettörténészi álmaimat gyakorlatba ültethetem. Az Utunk főszerkesztője épp műkritikust keresett, a kortárs művészetek krónikása lettem. Cikkeket, monográfiákat, művészeti könyveket írtam a 70-es évek aranykorában. Erdély ekkorra elszakadt a Szovjetuniótól, a nemzetiségek szabadon éltek, a háború utáni lefojtottság után özönlöttek a tehetségek. Visszapillantó tükörré válhattam; megmutattam a helyi alkotókat, harminc éven át rovatvezetőként is. 

– Aztán el kellett hagynia hazáját. 

– Csúnyán megváltoztak a körülmények, nem taníttathattam a gyermekeimet magyarul, ezért 1987-ben beadtam a kitelepedési kérelmet. Másfél évig állás nélkül maradtunk, bolhapiacon árultuk értékeinket. Végül 88-ban átjöttünk Békéscsabára. Állást kaptam a múzeumban, fő művemet, Az erdélyi magyar művészetet már itt fejeztem be. Szárnyakat adott, hogy hagytak dolgozni, befogadtak. Bekapcsolódtam a művészeti vérkeringésbe, immár az összmagyarság értéke, sorsa, jövője érdekelt. A humoromat, hitemet, szilárd meggyőződésemet is áthoztam a határon. 

– Rengeteg elismerése közül melyik a legkedvesebb? 

– Tíz éve már, hogy megkaptam a Kriterion-koszorút, a szerény díj egész írásművészetem igazolása. Valamennyi alkotásom mögött az erdélyi szellem és ez a kiadó állt, melynek segítségével az egész magyarság megismerte az erdélyi művészetet. A Békéstáji társaság Életmű díja is kedves, hiszen én, a „jöttment” kaptam meg először. 

– Hogyan telnek a mindennapjai? 

– Az idei különös év, rengeteg visszaigazolást kapok, sokfelé hívnak. Aktívan dolgozom, születésnapi verseskötetemet készítem elő. A Bárka Ütőér tárcarovatába is havonta írok. Foglalkozom a gyümölcsfáimmal, segítek a feleségemnek. Mindennap olvasok, lépést tartok a világ eseményeivel. Nem panaszkodom, nem dicsekszem, tudom, hogy a hátralévő életemnek is megvan az értelme. Az Úr megtartott testi, lelki épségben, szellemi frissességben, így figyelhetem a jeleket, a feladatokat, melyeket még el kell végeznem. 

Három évtizede tudatosan téríti a jóra az embereket

Banner Zoltán 1961-ben ismerkedett meg Banner Máriával, a nagyváradi zongoraművésszel, Papp Magda primadonna lányával. Hatvan évvel ezelőtt házasodtak össze, két gyermekük született; Zsófia zongoratanárnő a békéscsabai zeneiskolában, Géza a Duna Televízió műsorvezetője. Banner Zoltán több mint ezer tanulmány, cikk, katalógus, előszó szerzője, rádió- és tévéműsorok szerkesztője, szereplője. Számos kiállítást rendezett, nyitott meg Erdélyben, Magyarországon. Negyvennyolc könyve jelent meg. Sosem az irodalomból élt, de mindig költői, írói igényességgel formálta írásait.