Biliárddákóval fegyverezték le a kardos osztrák katonákat Gyulán

Görgei Artúr 1849. augusztus 13-án a szöllősi síkon tette le a fegyvert a túlerőben lévő orosz haderővel szemben, ahol a közkatonákat lefegyverezték, de a tiszteket nem – elevenítette fel a történéseket Szi­lágyi Sándor. Mint elmondta, az oroszok, miután nagyra tartották a magyar katonai vezetőket, nem akarták őket megalázni, ezért meghagyták az oldalfegyverüket. A tisztek ezt követően Kisjenőn keresztül Sarkadra kerültek, ahol közös gyűjtőtáborba zárták őket. 

Görgeit ezalatt Nagyváradra, az orosz főparancsnokságra vitték. Sarkadon kolerajárvány ütötte fel a fejét, aminek kedveztek a hideg éjszakák, a meleg nappalok és a folyamatos esőzések. A betegség miatt sokan meghaltak, ezért felszámolták a tábort, és hogy tágas teret tudjanak biztosítani, Gyulára vitték őket. Ellátásukból a polgári lakosságon kívül a kastély urai, a Wenckheim család tagjai is kivették a részüket. A tiszteket a városban, illetve a főúri épületben szállásolták el, Anrep orosz tábornok a kastélyt amolyan főhadiszállásnak nevezte ki. Wenckheim József pedig, akit tudott, behívott az épületbe, körülbelül kétszázan hajtották ott álomra a fejüket. 

Tíz vértanú járt Gyulán abban az időszakban 

Szilágyi Sándor elmondta, a tizenhárom aradi vértanú közül tízen jártak Gyulán, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos és Vécsey Károly kivételével valamennyi mártírunk a városban töltötte ezt az időszakot. Érdekesség, hogy ennek ellenére emléktábla hirdeti, hogy Lázár Vilmos is ott volt Gyulán, de ez valójában egy toposz, mert Karánsebesnél tette le a fegyvert, és Temesváron keresztül vitték Aradra. 

Járt viszont Gyulán Ormai Norbert ezredes, akit az első vértanúnak is szoktak nevezni, mert már augusztusban rögtönítélő bírósági döntés alapján kivégezték. Ugyancsak idekerült Lenkey János, aki arról is nevezetes volt, hogy a századával hazaszökött Galíciából, hogy segítsék a szabadságharcot. Később elméje megbomlott, éppen ezért nem ítélték halálra, hanem börtönbüntetést kapott, az aradi kazamatákban bolyongott, ott hunyt el 1850-ben. Szintén Gyulán tartózkodott akkor Podmaniczky Frigyes, Budapest későbbi „vőlegénye”, Gáspár András honvéd tábornok és Szende Béla későbbi honvédelmi miniszter. 

Az orosz katonák jól bántak a magyarokkal 

Szintén Gyulán töltötte ezt az időszakot Damjanich János, akit éjszakára a várban szállásoltak el, napközben pedig egy termet kapott a kastélyban, hogy pontosan hol, az még kutatást igényel. Az oroszok engedélyezték számára, hogy feleségével, akit nagyon szeretett, kettesben töltsék az időt. Csernovics Emília ekkor már néhány hónapja itt tartózkodott, mivel Wenckheim József felesége, Jankovich Stefánia és a nő unokatestvérek voltak. Az oroszok engedékenységét jól mutatja, hogy zenészeket hívattak, és a kastélyban gyakran együtt énekeltek a magyar tisztekkel. 

Az oroszok egyébként is tüntetőleg nagyon barátságosak voltak a magyarokkal, és tudták, hogy a cár kegyelmet kér a számukra. Ferenc Józsefék azonban bosszút akartak, és Haynau személyében meg is találták ahhoz a legmegfelelőbb személyt, aki szabad kezet kapott. Haynauról köztudott volt, hogy nem szereti a magyarokat, korábban a bresciai hiéna gúnynevet is kiérdemelte, saját embereitől pedig egy szójátékkal „ein hau”, a bökő becenevet érdemelte ki. A kegyetlen gyilkost néhány évvel később egy angliai sörfőzdében felismerték a helyiek, jól megverték, és bajszánál fogva cibálták ki onnan. 

Ezalatt Görgei Artúr, a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb alakja biztos volt abban, hogy lesz megtorlás, ami felülről lefelé történik, vagyis őt fogják kivégezni, amivel viszont az alatta lévő tábornokok életét megmenti. Görgei Nagyváradon kapta a hírt, hogy a cár az ő életéért tudott közbejárni. 

Az osztrákok bosszúra szomjaztak

Gyulára pedig megérkeztek az osztrákok Montenuovo tábornok vezetésével, aki annak a Mária Lujzának a fia volt, aki előbb Napóleon felesége volt, majd újra férjhez ment, Montanuovo herceghez. 

Az osztrákok az érkezésükkor megdöbbentek azon, hogy az oroszok nem fegyverezték le a magyar tiszteket, és követelték, hogy ezt pótolják. Ez augusztus 23-án a vár és a kastély közötti részen történt meg, de fricskaként az oroszok nem engedték át az osztrákokat. A kastély mostani Stefánia-szárnyában végül intézőterembe egy osztrák tisztet ültettek be, hogy ott adják le a fegyvereiket a magyarok, az orosz segédtiszt ebben nem volt hajlandó részt venni. Mindez megalázó aktus lett volna, a szabadságharc tisztjei azonban a nyitott ablakon át behajigálták a kardjaikat, és ezzel meg is sebezték az osztrák tisztet, akit kórházba kellett vinni. A becsületüket és a méltóságukat így megtartották. 

Knezich Károly egy hordókat szállító szekér kereke alá tette a szablyáját, és úgy törte ketté. A törött pengét korábbi gyulai házigazdája, Czégényi István magához vette, és évtizedekkel később Mogyoróssy Jánosnak adományozta, ma is ott van a gyulai múzeum gyűjteményében. A nyolcvanadik évforduló kapcsán bronztáblát is állítottak ennek tiszteletére, amihez Almásy Denise­ grófné írt szöveget. Néhány éve a táblát újra kihelyezték az épület falára. A fegyverletétel után indult a szomorú menet a magyar Golgota felé. 

Elérkezett a második gyulai „fegyverletétel” 

Szilágyi Sándor több adalékot is említett, hogy milyen jól bántak az oroszok a magyarokkal. A Korona nevű vendéglátóhely az 1. iskola helyén állt, ahol gyakran játszották a zenészek a Kossuth-nótát és a Rákóczi-indulót. A feljegyzések szerint megtörtént, hogy két magyar tiszt biliárdozott orosz tisztekkel, amikor belépett két osztrák. Az egyik magyar a biliárddákóval, véletlenül vagy nem, meglökte az egyik osztrákot, aki társával együtt szablyát rántott, de a két magyar tiszt a biliárddákóval ügyesen megvédte magát, az egyik osztrákot le is fegyverezték, ami harsány ovációt és tapsot váltott ki az oroszokból. 

– Ez volt a második gyulai fegyverletétel – tette hozzá Szilágyi Sándor. 

Egy másik alkalommal a cigány zenészek az osztrákok számára a saját melódiájukat játszották, amikor beléptek a magyar tisztek, akik szabadon járhattak. Az oroszok szóltak a muzsikusoknak, hogy nyomják meg a „Rákóczit”, majd extázisba is kerültek, vadul táncolni kezdtek, és csókolgatták, ölelgették a magyarokat. 

Fiaink kiálltak a törvényesség mellett 

Mindezek után az osztrákok fennhangon kezdtek beszélni arról, hogy keményen meg lesz vetve a lázadó magyar urak feje alja, amivel a kivégzésekre utaltak. A kastély ügyintézője ezt jelezte, és voltak is tisztek, akik megszöktek. Olyanra is volt példa, hogy ehhez az orosz táboron mentek át, amikor „véletlenül” mindenki mással foglalkozott. 

Damjanichék éppen Végh Józsefék házában étkeztek az oroszokkal, amikor a rossz hírekről tájékoztatást kaptak. Az oroszok ekkor felálltak, hogy a magyar tisztek megbeszélhessék a szökést, ők azonban, bár felesége is sírva kérte Damjanichot a menekülésre, jelezték, maradnak. Damjanich-nak a tavasszal szerzett lábtörése még nem jött helyre, és mosolyogva arra is hivatkozott, hogy amiatt nem szökik. A valóság az volt, hogy a meneküléssel jelképesen elismerték volna, amivel vádolták őket. A vádpontok egyáltalán nem állták meg a helyüket, a tisztek ugyanis az áprilisi törvények alapján a magyar kormánynak feleltek, törvénytelenséget nem követtek el. Nem valami ellen, hanem valamiért áldoztak az életüket.