Álom és valóság határán járt a világ negyedik legmagasabb csúcsán a csabai hegymászó

Címkék#Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium #Suhajda Szilárd #előadás #hegymászó

Lhoce, álom és valóság határán – egyedül a csúcson címmel tartott tavalyi sikeres himalájai expedíciójáról előadást egykori iskolájában, a békéscsabai Belvárosi Általános Iskola és Gimnáziumban pénteken délután Suhajda Szilárd. A hegymászó részletesen felelevenítette, miként ért fel a világ negyedik legmagasabb csúcsára.

Papp Gábor

Suhajda Szilárd szívesen tért vissza egykori iskolájába, és mesélt expedíciójáról Fotó: Bencsik Ádám

Az eseményen dr. Malatyinszki Anita, a Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium igazgatója, majd a Suhajda Szilárd fontos támogatójának számító Dig-Build ügyvezetője, Bagosi Tamás köszöntötte a megjelenteket. A békéscsabai születésű Suhajda Szilárd elöljáróban szólt arról, hogy miként választotta a hegymászást, majd beszélt eddigi legnagyobb sikeréről, arról, hogy miként ért fel a világ egyik legnehezebb hegyének számító K2-re.

Mint elmondta, a Lhoce-expedíció része volt az úgynevezett „Big Five” kihívásnak, amelynek keretében oxigénpalack és teherhordók segítsége nélkül szeretne feljutni a világ öt legmagasabb csúcsára. Az ötből kettőt már teljesített, hiszen 2019-ben a 8611 méteres K2-re, tavaly pedig a negyedik legmagasabb, 8516 méteres Lhoce-ra ért fel.

Kiemelte, egy-egy expedíció átlagosan két hónapig tart, amiből az adott hegy lábánál fekvő alaptábor megközelítése mintegy két hétbe telik. A békéscsabai kötődésű sportember először Budapestről a célországba, tavaly ugye Nepálba utazott, majd elkezdődött egy nagyjából hét-kilenc napon át tartó gyaloglás.

– Ez még nem hegymászás, utóbbi az alaptábor fölött kezdődik – tette hozzá Suhajda Szilárd, aki elárulta, egyfajta zarándoklatként is tekint ezekre az utakra. Az alaptábort mindig olyan helyen alakítják ki, ahol viszonylag kevés munkával vízszintes felületeket lehet kialakítani. Ez a hely jelenti egyébként a "luxust" a kihívás során. Suhajda Szilárd alaptábori szolgáltatást vett igénybe, vagyis a vele kapcsolatban álló ügynökség az összes felszerelését eljuttatta a hegy lábához, segítették a Nepálon belüli utazásban, illetve a szükséges engedélyek megszerzésében, kapott egy saját hálósátrat, illetve napi háromszori étkezést, valamint igénybe vehette a zuhanyzó-, a vécé- és az étkezősátrat. A Lhoce-nak és a világ legmagasabb csúcsának, a Mount Everestnek közös alaptábora van, ahol egy-egy szezonban 600-700 regisztrált külföldi hegymászó és 300-400 segítő, vagyis mintegy ezer ember gyűlik össze. A viszonyokra jellemző, hogy tavaly mindössze ketten, egy világhírű alpinista és Szilárd volt, akik oxigénpalack és magashegyi teherhordók nélkül igyekeztek feljutni a csúcsra. Ez már a fiatalabb serpageneráció tagjai számára is annyira furcsa és különleges volt, hogy számos közös fotót is készítettek a békéscsabai kötődésű fiatalemberrel.

Suhajda Szilárd felelevenítette két akklimatizációs körét, ami az egyik kulcskérdés a csúcsok sikeres elérése szempontjából. A sportemberek ilyenkor szoktatják hozzá szervezetüket az emberi test számára szokatlan körülményekhez, az oxigénhiányhoz, a magas pulzushoz.

– Fáj a fejünk, szédülünk, talán egy nehéz másnapossághoz lehetne hasonlítani ezt az állapotot, s persze minél magasabbra megy az ember, annál nagyobb veszteségeket szenved el. Nyolcezer méter felett például napi 10-20 ezer kalóriát is elégetünk – folytatta az elbeszélést a hegymászó, aki annak ellenére, hogy kifejezetten jó erőben vágott neki a kihívásnak, végül 12 kilót fogyott a tavalyi expedíció során. Mint megtudhattuk, minden egyes akklimatizációs kör után vissza kell térni az alaptáborba, és ott regenerálódni, felkészülni a csúcstámadásra.

– Egy-egy ilyen kihívás javarészt a várakozásról szól, az ember várakozik, hogy híguljon a vére, hogy elmenjen a vihar, hogy ne legyenek lavinák. Igazi türelemjáték – emelte ki. Visszatérve az akklimatizációs körökre elmondta, a 3-as tábor, vagyis 7300 méter fölött kialakult egy óriási vihar ott töltött éjszakája során.

– Nagyon nehéz éjjel volt, teljes testemmel támasztottam az ott felállított sátramat, hogy ne szakítsa le rólam a szél, ugyanakkor a korábbi évek tapasztalataiból, köztük a sikertelen expedíciókból is tudtam, hogy vége lesz a szélnek – fogalmazott. Az alkalmazkodás olyan jól sikerült, hogy az eredetileg tervezett három akklimatizációs kör helyett kettő is elegendő volt, majd a megfelelő időjárási ablak beköszönte után Szilárd elindulhatott a Lhoce-ra.

A csúcskísérletet a negyedik táborból, 7700 méterről kezdte, ahol a vártnál sokkal több munkát jelentettek az előkészületek, mert mintegy négy órát vett igénybe, hogy a sátorhelyet kialakítsa, így alvásról, komolyabb pihenésről már szó sem lehetett. A hóból vizet olvasztott, rendezte a ruházatát, majd este fél tízkor vágott neki az út befejező, egyben legfontosabb szakaszának.

Ilyenkor az ember a szeretteire gondol

Suhajda Szilárd elárulta, hogy most először történt meg vele, hogy hallucinált egy ilyen út folyamán, egy spanyol hegymászó lány és hegymászó fiú jelent meg előtt, akikkel még „beszélgetett” is. Vélhetően a jelenség annak is tudható be, hogy ilyenkor egyharmaddal kevesebb oxigén jut a tüdőbe, mint síkvidéken, emellett a látomásban a fáradtságnak és a kialvatlanságnak is szerepe volt. A hallucinációnak a fájdalmas valóság vetett véget, Szilárd belebotlott egy megfagyott cseh hegymászóba. Mint elmondta, szörnyű kimondani, de valószínűleg a már említett oxigénhiánynak is köszönhetően tompán fogadta mindezt. Beszámolt arról is, hogy bár óhatatlan vágyat érzett rá, nem aludhatott el. A mozgását úgy kellett elképzelni mint egy lassú vánszorgást, miközben sokat mozgatta és lóbálta a kezét és a lábát, hogy serkentse a vérkeringését, és, hogy ne fagyjanak le kéz- és lábujjai.

Végül felért a Lhoce-ra, ahol bő egy órát töltött, gyönyörködött a látványban és a közeli Mount Everestben, illetve videókat is rögzített, családjának, köztük édesapjának, aki éppen aznap ünnepelte hetvenedik születésnapját.

– Ilyenkor az ember önkéntelenül is a szeretteire a gondol, akik éppen ekkor vannak a legtávolabb tőle – emelte ki Suhajda Szilárd, aki kitért arra is, hogy az ereszkedés legalább olyan veszélyes, mint felérni a csúcsra. A statisztikák szerint ilyenkor történik a legtöbb balesetre és tragédia, éppen ezért minden egyes lépésre figyelni kell, hogy a mászó leérhessen előbb a kialakított három tábor, valamelyikébe, majd az alaptáborba, és később hazaindulhasson a családjához.