Elismert helyi festőművészek életműve elevenedik meg Békéscsabán

A négy jó barát együtt járta be a termeket csütörtökön. A Békéstáji Művészeti Társaság tagjai négy különböző teremben tárják az érdeklődők elé életük meghatározó képeit, emlékeit. A tárlat apropóját pedig a művészek születésnapja szolgáltatta, hiszen Csuta György és Szeverényi Mihály a 70., Várkonyi János a 75., Mészáros Sándor pedig a 77. születésnapját ünnepli idén. 

Minden, amit hall, átél, idővel képpé válik 

Ottjártunkkor Csuta György képei már a helyükre kerültek a Tégla teremben. A művész elárulta, az itt látható munkáinak jelentős része ide készült: – Mikor megmutatták a termet, hazamentem, és elkezdtem ezeket a világos képeket festeni. Ekkor készült, a „Casting”, a „Légtornász” és a „Tíz bőröndbe rakott életem”-et ábrázoló képem is. Utóbbi gondolata már a nyolcvanas években megszületett bennem, mikor a külföldi művésztelepekre jártam, cipeltem a nagy csomagjaimat, és csodálkozva néztem a nyugatról érkezők húzós bőröndjeit – mesélte a művész. 

Egyszer pedig a rádióban hallott egy riportot, amiben elhangzott: felment egy felhőbe, és a lábát lógatja. – Ebből lett A felhőn pihenő lábat lógató című képem – osztotta meg velünk a festőművész, aki a hetvenes évek óta szerelmese az akvarellnek. – Imádom az akvarellben, ahogy odateszem, hagyom, hogy beivódjon, és akkor jön a nedves szivacs, amivel újra mozgásba hozom a színeket – avatott be minket a festőművész, majd a Körös-partról készült képeihez vezetett. 

– Ez a Körös árterének morfológiája, amely azt mutatja be, mit lát az ember, ha a gátról lenéz a vízre és hunyorít – ismertette. Ugyancsak most készültek a tárlat végén látható munkái, melyeken a művész a ronggyá áztatott papírral való kísérletezését láthatjuk. Végül Zsilinszky Mihály portréja zárja Csuta György kiállítását. 

– Nyolc éven át állt ez a nagy méretű vászon a kerettel a műtermem egyik sarkában, s mikor tervezni kezdtük ezt a tárlatot, úgy döntöttem, megfestem Zsilinszky portréját rá – avatott be minket Csuta György, aki azt is elárulta, a képet a kiállítást követően a múzeumnak adja. 

Alkotásai, munkái a lelkéhez kötődnek 

– A pályám elején édesapám útravalóul azt mondta: a Jóistentől kaptad ezt a lehetőséget, amit szerényen és alázattal csinálj végig az életutadon. Ez vezérelt engem mindig. Édesapám mindig támogatott. Úri szabó volt, a műhelyében nőttem fel, ő adta a kezembe a színes ceruzát, a pasztellt és a számtalan művészeti albumot – emlékezett vissza Várkonyi János, akinek ezúttal pasztellképei lesznek láthatók a hamarosan nyíló tárlaton. 

– A pasztell szeretete egészen régről ered nálam. Mikor Mokos Józsi bácsihoz jártam rajzszakkörre, először grafikákat készítettünk, majd az akvarellel, pasztellel dolgoztunk, és utoljára hagyta az olajfestéket. Így már a főiskola előtt megszerettem, elsajátítottam a pasztelltechnikát. A kiállításokon viszont többnyire az olajfestményeim kerültek előtérbe. A pasztellképeket pedig félretettem – idézte fel a festőművész. 

Az élet viszont úgy hozta, hogy a Móra könyvkiadó vezetőjének, Cs. Tóth Jánosnak a felkérésére mesekönyveket, könyvborítókat illusztrált. Így idővel a pasztell egyfajta irodalmi jellegű arculatot adott festészetének. 

– Rendkívül barátságos, gyönyörű felületeket lehet a pasztellel létrehozni. Sokan mégis úgy vannak vele, hogy ez csak egy másodrangú technika, holott már az 1700-as évekből is lehet látni olyan pasztellképeket, amelyek mintha tegnap készültek volna – ecsetelte a művész, akinek munkái, saját elmondása szerint, mindig kötődnek a lelkéhez, azt tükrözik vissza. Így férnek meg egymás mellett az egyházi, szakrális témák vagy az a hintó, amit az egyik nagyapja, aki orvos volt, tanított meg hajtani. De a várjátékok kosztümös világából is merít munkáihoz. Illetve a népi kultúrából ismerős komódok ugyancsak megjelennek a képein. 

Festem, amit érzek 

Mészáros Sándor a középiskolában Németh József és Csikós Miklós szakkörében tanult, a lendületet azonban idővel felváltotta a csend; hosszú évtizedeken keresztül nem festett. 

– A kora képeimen – melyeken, mivel hódmezővásárhelyi születésű vagyok, a Tisza a főszereplő – jól látszik az az ifjonti hév, amely akkor vezette a kezemet. De az évek során megszelídültem, és egyre jobban kezdett érdekelni a portrék világa. 

A vásárhelyi arcok sorozatom portréi is tipikus karakterek, melyeket emlékezetből festettem. És az emlékeimet dolgozom fel a mai napig – mesélte a művész, akinek képei többnyire a pillanatnyi hangulatát, érzéseit örökítik meg. – Nem az arányok adják a személyiséget, hanem az a karakter, amit benne látok az emberben. Ezt festem meg a képeimen, ez érdekel. Nem gondolkodom, spekulálok, csak festem, amit érzek – hangsúlyozta. 

A portrék mellett egy nagyon mai látomás is feltűnik a Quo vadis vagy a Hová mész? című képén, melyet az ukrán háború „robbantott” ki belőle. Míg a Távolságtartás című kép a pandémia kezdetét ábrázolja. Mellette pedig a művész feleségének jellegzetes messzibe révedő alakja elevenedik meg. A tanyavilág szereplői is életre kelnek egyes képein. 

– A lókupecről készül festmény az egyik kedvencem, ahogy kiül a bádogkapu elé az utcára, és szemlélődik. A „Napfényfürdő” is közel áll a szívemhez, amely azt a pillanatot ragadja meg, mikor kiszabadul tavasszal az ember, és megfürdik az első sugarakban – avatott be minket. 
Mivel a textiltervezés is fontos része volt Mészáros Sándor életének, ebből is kapunk egy kis ízelítőt a kiállításon. – Hosszú évekig tanítottam a színházban, így ebből az időszakból is hoztam vázlatokat, melyeket a gyerekeknek készítettem az oktatáshoz. De a kötött textiles munkám is helyet kapott a tárlaton – osztotta meg velünk a sokoldalú művész. 

Égi és földi koordináták

Szeverényi Mihály anyai ágon hozta magával a művészet iránti vonzalmat. Már gyermekként sokszor megfordult nagybátyja, Vágréti János festőművész műtermében. 13 évesen Gazsy Endre tanítványaként kezdett a képzőművészettel foglalkozni. A rajzi és festészeti tudás mellett egy életre szóló példa lett számára tanára, a művészet iránti rajongása, emberszeretete, műveltsége. Festészetében meghatározó a transzcendencia, képein az örök létezés kérdéseire keresi, adja meg a választ. 

– Kapukról, ablakokról álmodom. Fényváros ez. Utcák, lépcsők, sejtelmes terek; mennyei Jeruzsálem. Angyalok, emberek… Fénnyé válunk mi is. Részei a megfoghatatlan, szavakkal kifejezhetetlen nagy egésznek – írja egyik képéhez. 

Alkotásain az anyag azzá válik, amit éppen ábrázolni kíván a művész. Az élettelen anyagot, sarat, homokot, pasztát, festékeket kezébe veszi, és életet lehel bele. – A festék, a matéria átalakul azzá, amit elképzeltem és közölni akarok: a fehérek-sárgák fénnyé, az okkerek-barnák földdé, a piros tűzzé, a kékek fátyolos felhőkké. 

A festékkupacok, rücskök, lazúrok metamorfózisa ez. Így a színek, formák élő üzenetté válnak – fogalmazott az alkotó. Mint mondta, ezek a képek az örökkévalóság és a tér-idő-anyag érzékeny, titokzatos találkozásáról vallanak, prédikálnak. És bár ő maga és az általa használt színek, stílusok, technikák folyamatosan változtak az évek során, a most nyíló tárlaton is jól látszik, hogy a benne élő Angyalok, létrák, lépcsők, zárt ajtók és ablakok újra és újra felsejlenek a képein.