Kiss Gergely nehezen hagyta ott a válogatottat

– Annak idején miért kezdett el vízilabdázni? Milyen élmény indította el a sportág felé?

– Nem a klasszikus úton lettem vízilabdázó, nem a medence mellett nőttem fel. Belvárosi gyerek vagyok, a hetedik kerületben, ahol nagyon sok ember lakott, nagyon kevés szervezett sportolási lehetőséggel. Érdekes azért, hogy kinevelődtek innen ismert sportolók, elég, ha csak Faragó Tamást, Märcz Tamást, Kásás Tamást vagy Benedeket említem. Magas fiú voltam, imádtam labdázni, imádtam a vizet.

A családom jelentős része alföldi, karcagi, püspökladányi, és bárhová mentünk, mindig a víznél kötöttünk ki. Egy másod-unokatestvérem lejárt a BVSC előkészítő csoportjába­, és akkor jött a lehetőség. ­Akkor még nem volt sportágválasztó (amelynek egyébként a szóvivője vagyok), amikor egy gyerek százféle sportág közül választhat. Kipróbáltam a vízilabdát és le is ragadtam.

– Mekkora előnyt jelentett a balkezessége?

– Folyamatában nagy előny volt, de ezt a kezdetekkor még nem tudtam. Amikor megfogtam bal kézzel a labdát, akkor az edzőm felugrott és mondta az édesanyámnak, hogy „Hú, de jó, hogy a Gergő balkezes!”, mert a negyvenből csak három-négy ilyen gyerek volt.

– Kivételesen tehetséges generáció tagjaként cseperedett fel.

– Az előttem lévő generáció a sportág hazai történetének legrosszabb időszakát élte, 1988 és 1996 között nem nyert olimpián érmet. Széthúzás jellemezte azt a világot, miközben nagyon tehetséges emberekről beszélhettünk. Nagy élményeim nem voltak, a Faragó-féle generáció utolsó mérkőzései kivételével. A hetvenes évek közepén született generáció alapvetően tehetségesnek mond­ható.

A 1977-es születésűként a ’75-ösökkel junior-Eb-t, vébét, a ’76-osokkal ifi-Eb-t nyertem, a saját korosztályommal szereztem két ezüstöt. A 1975–76-os korosztállyal két évig veretlenek maradtunk. Mindenki külön is egy egyéniség volt, a saját klubjában nagy feladatokat kapott és oldott meg, 14-15 évesen már a profi I. osztályban játszott. Az 1996-os olimpiai negyedik hely után edzőváltás történt és a Molnár, Steinmetz, Varga­ Tamás, Fodor, Kásás, Vári, Székely, Biros, jómagam kerültem ebből a korosztályból a felnőttválogatottba.

– A sok sikerben mekkora része volt Kemény Dénesnek?

– Nagy amplitudóval tudott azzal játszani, hogy egyszer iszonyatosan szigorú, egyszer nagyon engedékeny volt. Mindezt tudatosan használta a csapatnál. Hol ő hívott meg egy mérkőzés után egy sörre, hol pedig olyan dörgedelmes szidást kaptunk egy győzelem után, amikor nem vártuk volna. Viszont hagyott minket. Amikor belazultunk, megfogott, amikor túlfeszültünk, lazított a gyeplőn, s ezt váltogatta. Tudta, hogy jók vagyunk, nem ő talált ki minket.

Kásás Tamásból nem akart gladiátort, Vári Attilából varázslót csinálni, hanem ezekkel a játékosokkal egy nagyon nagy mennyiségű, jó minőségű munkát végzett el. Az időre úszásoknál a pihenőidőket annyira lecsökkentettük, hogy a nehéz időszakokban 180-200-as pulzussal pörögtünk az edzésen azért, hogy a mérkőzéseken bírjuk a stresszt. Ha egy meccs végén az oxigénhiányos helyzetben nem tudsz dönteni, akkor ennyin múlhat egy győzelem.

– A három olimpiai arany mennyire hasonlítható össze?

– Először nyerni, huszonéves fiatalként az egy fantasztikus élmény, nagyon nagy ugrás, ha a jó vízilabdázóból hirtelen olimpiai bajnok vízilabdázóvá válsz. Olyan emberek, akik el akartak tanácsolni az iskolából, mert csak hármas-négyes tanuló voltál, könnyes szemmel jönnek oda hozzád és szorongatják a kezedet, vagy előre engednek a sorban, pedig nem is várod el.

A második azért volt különleges, mert akkor volt a legerősebb a csapatunk, minden pozícióban két-három elképesztő minőségű játékos váltotta egymást. Athénban a döntő volt egy thriller, amikor az utolsó két percben vezettünk. A szerbektől kaptuk a kritikát, hogy csak támadunk, a védekezéssel nem foglalkozunk, na, ekkor bizony kevés gólt kaptunk. Hét meccs, hét győzelem volt a mérlegünk.

A harmadik pedig azért volt szép, mert bejött egy új generáció, Varga Dénes, Varga Dániel, Kis Gábor és Hosnyánszky Norbert, akik hoztak egy pluszt, és még egyet tudtunk húzni harminc fölött. Nem is egy-egy győzelemre, hanem a folyamatra hívnám fel a figyelmet, hogy az a fajta imádat, ami mindig jellemzett engem is, még a 2017-es budapesti masters vébéig is kitartott, ahol telt ház előtt játszottunk. A ’97-es első nagy sikerünk, a sevillai Eb-győzelem óta kapjuk az örömcunamit a szurkolóktól Pesten, máshol levélben, külföldi magyaroktól, kisboltban, miniszertől.

– Még negyvenhez közel is vízilabdázott, nehezen hagyta abba a játékot?

– A válogatottat nehéz volt otthagyni, ha kocsit vezetsz, nehéz utána traktorra ülni. Segített, hogy tudtam, már nem vagyok az a Kiss Gergely, akit a húszas éveiben láttunk. Jött az új generáció, és kevesebb a közös platform az életünkben, most az ő dolguk bizonyítani. A 2013-as vébét még őrjöngve szurkoltam végig a tévé előtt, de távolodva a válogatottól ma már sokkal higgadtabb vagyok.

– Három gyermek édesapja, a nagyobbak közül elindult-e már valamelyik a sport, netán a vízilabda irányába?

– A két idősebb kitűnő tanuló, mindkettő vízilabdázik. Nem balkezesek, mint a szüleik (Kiss Gergely felesége­, ­Valkai Anna is pólózott – a szerző), de zenélnek is, a gimnáziumba készülő Viktória zongorázik, Patrícia gitározik. Büszke vagyok rájuk!

Névjegy

Kiss Gergely

Született: 1977. szeptember 21., Budapest.

Egyesületei: BVSC (1986–1990), Spartacus SC (1990–1995), Kordax SC (1995–1996), ­Ferencváros (1996–1997), P. Napoli (olasz, 1997–1998), UTE (1998–1999), C. Napoli (olasz, 1999–2000), Bologna (olasz, 2000–2001), Honvéd (2001–2008), ­Kotor (horvát, 2008–2010), Vasas (2010–2012), Honvéd (2012–2015). Eredményei. 3-szoros olimpiai bajnok (2000, Sydney; 2004, Athén; 2008, ­Peking), világbajnok (2003, ­Barcelona), 2-szeres vb-2. (2005, Montreal, 2007, Melbourne). 2-szeres Európa-bajnok (1997, Sevilla, 1999, Firenze), Eb-ezüstérmes (2006, Belgrád), 4-szeres­ Eb-bronzérmes (2001, Budapest­, 2003, Kranj, 2008, Malaga, 2012, Eindhoven). 2-szeres Világliga-, 1-szeres Világkupa-győztes. Junior világ- és Európa-bajnok, ­ifjúsági Európa-bajnok.