Na, de ki volt az első magyar válogatott labdarúgó vidékről?

Az első vidéki válogatott labdarúgó meghatározásakor elsőként Nirnsee Gyula nevét szokás megemlíteni, aki 1907. május 5-én, a Pozsonyi TE labdarúgójaként lépett pályára az osztrákok ellen. Csakhogy a védő akkor már túl volt a nemzeti tizenegyben való bemutatkozáson: első alkalommal (három évvel korábban) még a fővárosi MAFC játékosaként kapott helyet a legjobbak között.

Nirnsee mellett Amsel Ignácot említik sokan. A Kispestről Békéscsabára kerülő kapus 1921. december 18-án, csereként állt be a kapuba, az első félidőben megsérült Zsák Károly helyére. A népszerű Náci tehát a Békéscsabai Előre játékosaként mutatkozott be a magyar válogatottban, a lengyelek ellen óvta meg (tartalékként pályára lépve) hálóját a góltól. Sajnos pár hónappal később eligazolt Csabáról, visszatért a fővárosba, a Fradiba szerződött.

A harmadik labdarúgó Solti Mihály, a Szegedi AK balszélsője. Ha úgy tetszik, ő a „legigazibb” vidéki, hiszen amellett, hogy nem a fővárosban született, válogatott szereplése is a vidékhez köti. 1922. május 14-én, ugyancsak Lengyelország ellen öltötte először magára a nemzeti színű dresszt.

No, de ki is ez a Solti Mihály, s hogyan kerül a Békés megyei „értékek” közé? Solti Mihály 1898. december 9-én született Mezőhegyesen. Édesapja a Mezőhegyesi Magyar Királyi Állami Ménesparancsnokságon méneskari őrmester volt. A kis Misi nyolcéves koráig élt a család az akkor még Csanád megyéhez tartozó településen, a későbbi remek futballista Mezőhegyesen kezdte meg tanulmányait. 1906-ban édesapját, idősb Solti Mihályt a szegedi ügyészség írnokává nevezték ki, így a család a Tisza-parti városba költözött. A jó eszű ifjabb Solti a Szegedi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban tanult. Jeles érettségijét követően, 1916-ban rögtön bevonult. Javában tartott az I. világháború, harctérre vezényelték, ám 1917-ben hadifogságba esett. Két évvel később térhetett csak haza.

Már kisgyermekkorában futballista szeretett volna lenni. A Szegedi TK-ban kezdte pályafutását, s még nem volt 16 éves, amikor a felnőttcsapatban helyet kapott. Már akkor is a balszélső posztján. 1915-ben átigazolt a nagy múltú Szegedi AK-ba. A hadifogságban eltöltött időszakot nem számítva egészen 1926-ig szerepelt a SZAK-ban. Ezt követően az első szegedi proficsapat, a Bástya FC csatára lett. Gyenge fizikuma ellenére remek futballista volt, gyors, gólerős, remekül cselezett és lőtt, beadásaiból pedig számtalan találatot értek el csapattársai.

Példája a klubhűségnek, hiszen a nevelőegyesülete elhagyását követően pályafutása befejezéséig soha nem játszott más csapatban, mint a SZAK-ban és annak profi jogutódjában.

A Solti I. néven szereplő futballista a Szegedi AK-val kétszer nyert vidékbajnoki címet (1921, 1922), ami igen komoly eredménynek számított. (Fontos tudni, hogy az 1926-ban elindított profi bajnokságig az élvonalat kizárólag fővárosi csapatok alkották.) Az immár profi Bástya FC-vel bajnoki 5. (1929), 2-szer 7. (1927, 1928), bajnoki 8. (1930) volt. A Magyar Kupában a döntőig menetelő (1930), s ott azután vereséget szenvedő Bástyának is erőssége volt.

Ahogyan arról már esett szó, a válogatottban 1922-ben, a lengyelek ellen mutatkozott be. S nem is akárhogyan! A rakkóban rendezett összecsapáson 3–0-ra nyertek a magyarok, s a remek napot kifogó balszélső kétszer is bevette a hazaiak hálóját. Ily módon ahhoz kétség sem férhet, hogy ő volt az első vidéki labdarúgó, aki hivatalos nemzetek közötti összecsapáson a kapuba talált! A válogatottban bemutatkozó játékosok korábban mindig bordó bársonysapkát kaptak az MLSZ-től. Ezen a mérkőzésen változott az ajándék: innentől ezüstjelvényt vehettek át a debütálók. Kevesen vannak, akik olyannyira megszolgálták volna az életre szóló, első válogatottságra emlékeztető ajándékot, mint Solti.

Ám a remek kezdés ellenére sem tudott gyökeret verni a válogatottban, ennek több oka is volt. Egyrészt világklasszisok sorával kellett megküzdenie a bal oldali támadó posztjáért (Jeny, Opata, Kohut, Himmer, Weisz, Tóth Potya szerepeltek többek között a balszélső helyén), másrészt vidékiként lényegesen jobbnak kellett lennie pesti riválisainál, hogy egyáltalán szóba kerüljön a neve. A nemzeti 11-ben még egy alkalommal léphetett pályára, 1923-ban, a svédek ellen, az Üllői úton 2–1-re megnyert találkozón. S bár akkor is dicsérték játékát, sőt tagja volt a párizsi olimpiára készülő bővebb keretnek is, mégsem húzhatta magára több alkalommal a címeres mezt.

Pályafutását 1930-ban fejezte be, de már játékoskorában elhelyezkedett a bankszakmában, ahol egészen a II. világháborúig dolgozott. Közben persze nem szakadt el kedvenc sportágától sem. Játékvezetőként tevékenykedett tovább, illetve a Szegedi AK intézőjeként, majd vezetőjeként dolgozott. 1941–42-ben pedig a déli labdarúgó-kerület válogatottjának szakvezetője lett. A II. világháborúban újra be kellett vonulnia, s ismét hadifogságba került. 1947 júliusában tért haza a Szovjetunióból. Az 50-es években a Bajai TEFU csapatát edzette, majd hosszú éveken át a Csongrád megyei napilap, a Délmagyarország külsős munkatársa volt. Imádta a sportot, már alig várta az 1976-os olimpiát, ám pár nappal a montreali játékok előtt, július 8-án Szegeden elhunyt.

Viszontagságos 78 esztendőt élt meg két világháborúval, két hadifogsággal, rengeteg nélkülözéssel… Ugyanakkor sok-sok örömmel, nagy futballgyőzelmekkel, s a tudattal, hogy egész Szeged rajongott érte, és az ellenfelek is nagyra becsülték.

S hogy mikor is játszotta bemutatkozó „igazi” válogatott meccsét az első vidéki labdarúgó? Nos, erre létezik egy újabb, immár negyedik változat. Mivel azon a bizonyos lengyelek elleni 1922-es válogatott találkozón – Soltival a soraiban – a magyar B válogatottnak tekintett csapat lépett pályára (a legjobbak Budapest-válogatott néven Berlinben szerepeltek ugyanazon a napon), ezért egyes sporttörténészek az 1923. október 28-án, Svédország ellen vívott találkozót emlegetik úgy, hogy ekkor lépett pályára az a labdarúgó, aki vidéken született, vidéki klubban szerepelt, nem csereként lépett pályára, ugyanakkor posztjának akkori legjobbja volt. Mindez a leírás csupán egyetlen labdarúgóra illik. Igen, az egykori mezőhegyesi kisfiúra, Solti Mihályra…

A sajtó véleménye Soltiról

A Hétfői Rendkívüli Újság imígyen fogalmazott 1926 decemberében Solti Mihályról: „A legjobb szegedi futballista, nem véletlenül ő a kapitány. Az ősmagyar szegedi humusz hajtása. A sportot nemcsak szereti, hanem érti is. Az ő futballművészete nem a véletlenek halmozásából áll, hanem rendszeres teóriákon épül fel, minden labdáját szisztematikus tervszerűséggel dolgozza ki, s ellenállhatatlan lendülete nyert csaták százait szerzetté meg klubjának. Egyike a legszerényebb szegedi sportembereknek. Csendes, jó gyerek a Solti, bár ezt a rossz nyelvek, az utóbbi időben elkövetett házasságával magyarázzák. A menyecske meg kell hagyni, tűzről pattant szép szegedi asszony, a trónörökös pedig a jövő Solti Miskája.”