Felmegyek a Mátrába és megpróbálok hazarepülni

Egy hétköznap délutánján kanyarodtunk be fotós kollégámmal a békéscsabai repülőtérre, hogy meglátogassuk a Békéscsabai Siklóernyős Klubot, ami egykoron a térség legnagyobb klubja volt.

Ha a sorompó nem is akart tudomást venni érkezésünkről, Pálenkás György annál szívélyesebben fogadott minket a parkolóban, és a siklóernyős klub hátimotoros csapatának helységébe vezetett minket, ami pontosan úgy nézett ki, mint ahogy az ember azt elképzeli. Egy kétszemélyes motoros siklóernyő pihent az egyik sarokban, falra szerelt polcok voltak körös-körül a szobában, rajtuk számtalan heveder, ernyő, mindenféle propeller, és persze a baloldali falon Magyarország légi navigációs térképe bekeretezve lógott egy szegen.

Elszántság kérdése

Hamar bele is kezdtünk a beszélgetésünkbe a jelenlévő három klubvezetővel – Fehér Tamással, Pálenkás Györggyel, Horváth Zoltánnal – , és persze tisztáztuk az alapokat.

Muszáj volt, ugyanis elsőként arra voltam kíváncsi, hogy mi is valójában a siklóernyőzés. Extrémsport?

– Nem! – jött az egyenes és határozott válasz Fehér Tamástól.

Talán akkor ha technikai sportként kell elképzelnem, így rá is kérdeztem, hogy maradhatunk-e ebben.

– Még annak sem mondható – válaszolta Pálenkás György.

– Szabadidősport! – harsant fel a szoba másik felében Horváth Zoltán, aki éppen az imént említett siklóernyőt bütykölte, és akinek nem mellesleg az édesapja honosította meg ezt a „szabadidősportot” Békésben. De erről majd később.

Miközben próbáltam rákondicionálni az agyamat arra, hogy tulajdonképpen a siklóernyőzés közelebb áll a horgászathoz, mint a bázisugráshoz, Tamás pontosította az előbbi kijelentést:

– Azért ha végiggondoljuk, van sok olyan jellemzője, ami miatt kiérdemelné azt, hogy technikai sportként hivatkozzunk rá. Jogilag úgy van, hogy a siklóernyőzés motor nélkül nem számít technikai sportnak, motorral viszont igen.

„Na de mi kell ahhoz, hogy valaki ernyős legyen?” – tettem fel a kérdést.

– Elszántság – válaszolta egymásra mosolyogva a három rutinos pilóta.

– Persze ennél azért összetettebb a dolog, hiszen egy egészségügyi vizsgálaton is át kell esni, utána pedig el kell végezni a tanfolyamot is – ezt már György tette hozzá.

Miután ezt tisztáztuk, belemélyedtünk a sport történetébe is.

Dióhéjban összefoglalva, a hetvenes években a francia hegymászók úgy gondolták, hogy felmennek a hegyre és visznek magukkal ernyőket, hogy könnyebb legyen a visszaút. Ezek gyakorlatilag légcellás ugróernyők voltak. Rájöttek, hogyha megfelelő aerodinamikai jellemzőkkel bír az ernyő akkor azzal nem csak lejönni lehet, hanem akár repülni is. De még hogy! Mára a háti motorozással 1500 méter magasan repülhetnek a pilóták, a gyalogernyővel akár viszont 2900 méter magasan is szállhatnak a fejünk fölött a sport szerelmesei.

Első olvasatra életveszélyesnek tűnik a mutatvány, de Tamás szót emelt aggodalmam ellen.

– Csak addig nem biztonságos, amíg beülök a kocsiba és kijövök a repülőtérig. Utána már, ha mindenki betartja a szabályokat, akkor gyakorlatilag a balesetek minimálisak.

Egyszerű fizika az egész

Persze nehéz elhinni elsőre, hogy az ember egyedül, 2000 méter magasan biztonságban van. Zavarodottan fordultam György felé, hogy feltegyem a kérdést: „Egyáltalán hogyan lehetséges az, hogy több száz kilométert is megtehet az ember a felhők felett?”

– Pontosabban a felhők alatt! – javított ki. – Termik segítségével siklunk az égen. Tulajdonképpen a felszálló meleg levegő légáramlata tart fent. A nap besugárzására felmelegszik a terület. Amikor ez eléri a kritikus pontot, vagy egy szél megtolja oldalról, akkor ez elválik akár mint egy buborék, vagy egy kémény. Ebből kialakul egy feláramlás, és amikor ezt mi megtaláljuk siklóernyővel, akkor megemel. Röviden, egyik felhő alól a másik alá siklunk. A telefon logol, figyeled, hogy ne menj bele a légterekbe, de mivel nekünk elég kis könnyű szárnyunk van, ezt viszi a szél magával. Tehát ha van egy jellemző széljárás, akkor nekem rá kell tartanom, de a termikeim mind a szélirányba szeretnének elmenni. Általában az van, hogy elmegyek a termikkel, utána siklok a másik irányba, hogy elkerüljem a légteret, de utána megint kell egy másikat keresnem. Múltkor gondoltam egyet, hogy repülök egy jó nagyot, és felmentem Nyikomba, de az idő a Nyírség fele vitt, tehát Debrecen környékére tudtam volna repülni, viszont én Békéscsabára szerettem volna menni. Negyvenöt kilométer után leszállás lett belőle.

A hallottak után úgy gondoltam, hogy a pilótának sokszor nincs döntési lehetősége fenn az égben. György igazította helyre téves megállapításomat.

– Mindig én döntök, de ha úgy van, hogy nem jó az idő, akkor úgy is dönthetek, hogy leszállok, vagy elmegyek arra, amerre nem akartam és valahogy megoldom a hazajutást. Volt olyan repülésem, hogy Szegedre mentem csörlésből repülni, de még élt az a Covid-szabály, hogy nyolcig haza kellett érni. Simán elrepülhettem volna Nyíregyházáig, de le kellett szállnom Berettyóújfaluban, mert ott még van busz hazáig. Így fél nyolcra haza tudtam érni.

Két évtizede együtt a levegőben

Miután tisztáztuk az alapvető tudnivalókat a siklórepülésről, kíváncsi voltam magára a Békéscsabai Siklóernyős Klubra.

– A klub 2002-ben alakult, de elég rázós életútja volt. Jelenleg is egy vezetőségváltás kellős közepén vagyunk – kezdett bele Tamás. – Anno 2002-ben tizenegy fővel indultunk, voltunk már ötvenen is, de most jelenleg huszonöt fős a klub. Vannak köztünk sarkadiak, vésztőiek, gyulaiak, körösladányiak és szegediek is. Az első siklóernyős klubot Horváth Gábor alapította meg – ennél a pontnál pedig Horváth Zoltán felé fordult, aki személyesen is érintetett a témával kapcsolatban.

– Egy munka Miskolcra szólította apámat, ott meglátta a siklóernyősöket és nagyon megtetszett neki – vette át a szót Zoltán, miután bütyköléséből felnézve realizálta, hogy minden szempár rá szegeződött. – Elvégzett egy tanfolyamot, és feljártak repülni. Később úgy döntöttek építenek egy csörlőt, hogy ne kelljen mindig olyan sokat utazni. Ekkor alapították meg ennek a klubnak az elődjét. Az akkori lövészklubnak volt itt Békéscsabán egy altagozata, és szakosztály jelleggel működött akkor a siklóernyős klub.

Oda és vissza

„Hogyan kell elképzelni egy repülést?” – tettem fel a kérdést.

– Békéscsabán is repülünk, de a hegyekbe is el szoktunk látogatni. Egyénileg is, és csoportosan is járunk mindenfele – mondta el Tamás.

– Gyakorlatilag ez úgy néz ki, hogy felülök a hajnali vonatra, felmegyek a Mátrába és megpróbálok hazarepülni – egészítette ki pilótatársát György.

„És milyen sikerrel?” – kérdem.

– Békéscsaba még nem jött össze sajnos, de Vésztőig eljutottam már. Az egy 163 kilométeres táv volt.

No igen, amikor szóba jött az, hogy ki mekkora távot repült, eszembe jutott a találkozásunk oka. Egy klubnak ugyanis, ami közel húsz éve működik szinte velejáró hozadéka az, hogy a tagok időről időre sikereket érnek el a szeretett sportjukban. Itt sincsen ez másképpen, legutóbbi sikereket maga György könyvelhette el magának.

– Én „B” kategóriás ernyővel repülök. 300-400 pilóta van a kategóriában, és a leghosszabb négy repülésedet nézik és az alapján rangsorolnak. A legutóbbi, 176 kilométeres repülésemmel most a harmadik helyen vagyok, de voltam már második is. Többször is lehetett volna 280-at is menni, de mindig valami közbejött.

Beszélgetés közben szép lassan kifele ballagtunk, hogy megmutassák a pályát, és a csörlőt is, ami nap mint nap az ég meghódításában segít a tagoknak.

Közben tovább faggatóztam. „Meglesz a 200 kilométer feletti táv?”

– Nagyon remélem, de jó időben kell lennem jó helyen, megfelelő mentális állapotban, hogy jól bírjam azt, hogy 6-8 órán át a levegőben vagyok. Volt olyan, hogy Szegedre elmentem vonattal, de nem volt senki, aki elvigyen a reptérre. Taxival kellett, hogy kimenjek, de felbosszantott a taxis. Amikor közölte, hogy 5000 forint a fuvar, akkor nagyon ideges lettem, és nem ment a repülés.

Égi vendég a hátsó kertben

Vicces belegondolni abba, hogy ott fent a magasan a széljárás mellett a Covid miatt bevezetett korlátozások és a szegedi taxisok befolyásolják a repülést, és miközben ezen méláztam, fotós kollégám, Bencsik Ádám vette át a kérdező szerepét:

– A régi időkben hogyan tájékozódtatok? Mármint a telefonos GPS előtti időkben.

– Térképpel, és nézted a tájat és próbáltad beazonosítani, hogy hol vagy. Templomtornyok, jellegzetes épületek segítenek a tájékozódásban – válaszolta György. – Én amikor az első 100 kilométeremet repültem Hajdúszoboszlóról, akkor még a telefonon nem tudtam nagyon eligazodni. A logolás ment, de nem tudtam megnézni, hogy pontosan hol vagyunk. Sokat nézegettem a térképet előtte, és tudtam, hogy Szeghalom fele van egy hatalmas gabonasiló. És persze Szeghalomtól tudta az ember, hogy mi merre hány méter, haza is repültem a szülői házhoz és a kert végében szálltam le. Felhívtam szüleimet, kérdeztem mi újság, remélem itthon vagytok mert itt állok a kertben.

Hamar kiderült, hogy igen gyakoriak az ehhez hasonló kalandos landolások.

– Sokszor alakulnak ki érdekes szituációk. Amikor egyszer leszálltam, észrevettem, hogy a településről 12 perc múlva indul a vonatom vissza Békéscsabára, de gyalog a legjobb esetben is 15 percre volt a pályaudvar és még össze is kellet csomagolnom a felszerelést. Amikor bepakoltam a táskám kifutottam a közeli útra, elé ugrottam egy autónak, és megkértem, hogy vigyen ki az állomásra, mert sehogy nem tudok hazajutni másképpen. Rendes volt és elvitt.

Az sem ritka, hogy egy-egy embernek a portáján landol.

– Többször volt már ilyen. Egyszer odajött egy gazda, akinek a telkén landoltam. Megkérdezte, hogy „Maga kicsoda és mit csinál itt?”, én meg elmondtam neki, hogy siklóernyős vagyok és nem tudtam máshol leszállni. Ekkor nézte az eget, hogy hol a repülő, amiből kiugrottam. Amikor közöltem vele, hogy Békéscsabáról indultam, ami 150 kilométerre volt onnan, nézett egy nagyot, de mondta, hogy megeteti a disznókat, aztán kivisz a buszmegállóba.

– Egyszer három pilótát, köztük Gyurit is csörlővel felküldtünk, és ketten Pocsajon szálltak le a tanyavilágban – emlékeztette az egyik esetre pilótatársát Tamás. – A helyi gazda és felesége etette és itatta őket, miközben Gyuri felesége már a kocsiban ült és úton volt értük, hogy hazahozza a férjét és a pilótatársát.

– Hogy pontosak legyünk, én a falu szélén szálltam le, és Pisti cimborám egy hatalmas kertbe érkezett. A telek gazdája invitálta a házba, majd hívtak telefonon, kérdem mi újság? „Jó helyen vagyunk, pálinkával kínálnak” – jött a válasz. Értem jöttek, és hogy a mundér becsületét megóvjam, megettem a felkínált sültkolbászt és megkóstoltam a gazda pálinkáját is.

Búcsú a viszontlátás reményében

Már egy órája beszélgethettünk, mikor Horváth Zoltán úgy döntött, hogy meglovagolja a szelet, Pálenkás György pedig megmutatta nekünk azt az ernyőt, ami a ranglétra 3. helyére repítette fel.

Kikívánkozott, ezért megkérdeztem, hogy mit kell tennem azért, hogy elvigyenek egy körre?

– Van tandem ernyőnk, ott neked semmit nem kell csinálnod, csak élvezned a repülést. Kapsz egy 10-20 perces oktatást és már visz is fel a pilóta.

„Mikor indulunk?”

– Jelen pillanatban nincs tandempilótánk, de itt áll bent egy gép, ami alkalmas arra, hogy bárkit felvigyünk. De ha szerencsénk van, és ráér a pilóta – és persze olyan az időjárás is – akkor akár holnap is.

Már elköszönőben voltunk, mikor a klub jövőjéről beszélgettünk.

Megtudtuk, hogy nagy tervei vannak a jövőt illetően az új elnökségi tagoknak, ugyanis a csörlés a csabai repülőtéren történik – amivel a klubnak nem mellesleg nagyon jó a viszonya –, de szerte a megyében vannak csörlőpályák, amik mind használaton kívül vannak, felújításra szorulnak. Szeretnének pályázni telepíthető csörlőkre, így újra használhatnák a klub tagjai a pályákat. Ezen kívül további forrásokra is szükség lenne, amikből többek között felszereléseket vásárolnának.

Kora este volt, mikor már kocsival kifele hajtottunk a repülőtérről és néztük a fejünk fölött repülő Horváth Zoltánt. Arról tanakodtunk, amit kifele menet is megerősítettek vendéglátóink; várnak minket vissza a nyáron, hogy bejárjuk Békés megye egét. Ha meglesz a kellő elszántságunk, beszámolunk utazásunkról... csak érjünk ki biztonságban a reptérig.