Fekete Gábor a vívópáston: ha van meló, lesz siker is

– Fekete Gábor a legendás békéscsabai vívómester, Hajtman János tanítványaként Békéscsabán ismerkedett meg a sportággal és e klub színeiben érte el korosztályos versenyzőként a legjobb eredményét, az 1991-es foggiai kadet világbajnoki hetedik helyezést. Milyen emlékei maradtak a békéscsabai időszakáról?

– A csabai szakosztályban ismerkedtem meg a vívással ahol tizennyolc éves koromig sportoltam. Ez végül is az egész életemet befolyásolta. Hajtman János volt a mesterem és gyakorlatilag tőle kaptam mindent, vele értem el sikereket. Mindig is hálás leszek neki, hiszen bár később eltávolodtam kissé a vívástól, de végül visszajöttem és a hatására lettem edző. Az ő értékrendjét próbálom tovább adni a tanítványaimnak.

– Mi ez az értékrend?

– Következetesen szigorú, de azért a gyerekek lelkivilágával is foglalkozó edzőnek gondolom magamat. A mai világban nagyon fontos, hogy miként tudunk a gyerekekkel beszélni. Mindemellett a következetes munkában hiszek. A mester is szigorú volt, de le lehetett vele ülni megbeszélni, ha valami gondunk volt.

– Tizenegy évnyi külföldi edzősködés után 2020-ban tért haza Magyarországra. Dolgozott az Egyesült Államokban, Németországban és Angliában. Hogyan indult a nemzetközi karrierje?

– A külföldi edzői munka nem volt betervezve, de mivel civil munkát is vállalni kellett, így kerültem először Angliába, ahol kimondottan vívóedzőként dolgoztam. Onnan két és fél év után mentem Bonnba. A városhoz kellemes emlékek fűznek, mivel még kadétként vívó vébén szerepeltem ott, s lettem tizenegyedik. A német városban négy évet töltöttem, majd Gregory Massialas az amerikai felnőttválogatott edzője hívott az anaheimi klubjába edzőnek. Ezt követően Yorba Lindában csináltunk egy klubot, ám jött a COVID.

– Három éve állt munkába Zalaegerszegen. Honnan indultak és hol tartanak most?

– Amerikában üzleti alapon működnek a vívóklubok és a járvány miatt be kellett zárni mindent. Nem láttuk előre, hogy mi, hogy lesz, ezért hazajöttünk. A hazaindulás pillanatában már volt egy szerződésem a makaói vívó szövetséggel, de a COVID miatt az ázsiai országok határait is lezárták. Először Békéscsabára jöttünk, ahol be is segítettem a munkába, majd régi vívóbarátok invitáltak Zalaegerszegre. Ott egy szimpatikus közeg fogadott, ráadásul elkészült az ország legszebb, tizenhat pástos vívóterme. Ott ragadtunk és ma vezetőedzőként dolgozom. Tradicionális vívóklub, ahol tőrözőkkel és kerekesszékes vívókkal foglalkozunk. Az egyesületi pontversenyben a tizedik helyen voltunk, ami persze nemcsak az én érdemem. Ebben benne van az is, hogy két éve hozzánk igazolt a tavaly kadet Európa-bajnokságot nyert, csapatban kétszeres junior Eb-bronzérmes, vébén csapatban negyedik Rubin Mattia. Simon Borbála pedig zalaegerszegi nevelésűként lett kadet válogatott és volt ott az Eb-n és vébén. Lefelé azért nem annyira rózsás a helyzet, mert nehezebb gyerekeket bevonzani a vívóterembe. Jó csapattal dolgozom, és sikerült egy fiatal szakembert is kinevelni. Manapság mintegy nyolcvan-kilencven gyereket edzünk és van egy tizenkét fős kerekesszékes csoportunk is.

– Békéscsabán a megújulás időszakát élik, a válogatott vívók eligazoltak, most nagyon sok tehetséges, de még nagyon fiatalt palléroznak. Tapasztalt edzőként lenne tanácsa a csabai szakembereknek, hogy miként lehetne újra eredményes az AVA?

– Bárhol is dolgoztam, tapasztalat, hogy mindenhol közösséget kell alkotni. Kell egy jól működő szakemberi csapat, ahol van egy vezér, de a munkát csak együtt lehet csinálni. Azután próbálni kell motiválni a gyerekeket és a szülőket is, ami manapság nagyon nehéz. Legyenek jó közösségi programok, ahol össze tudnak jönni a gyerekek, edzők és a szülők. De a legfontosabb a munka. Azt kell a gyerekekkel elhitetni, hogy ha van meló, lesz siker is. Én mindig mondom a gyerekeknek, hogy engem bármikor fel lehet hívni, de csak azoknak, akik ugyanannyit melót beletesznek, mint én.