A döntő előtti utolsó edzés

A döntő előtti nap utolsó edzésén azonban történt valami. Heni képtelen volt a második ugrását megcsinálni. Többször is nekifutott, de nem tudott ugrani.

 A dolog nem volt előzmény nélküli. Az athéni, Európa-bajnokságon, még 1990-ben kezdődött. Akkor futott el először úgy a szer mellett, hogy meg sem kísérelte az ugrást. Valami miatt tartott a Jurcsenko-szaltótól. Az Unyatinszki-edzőpáros tanácstalanul tekintett egymásra: erőltessük ezt itt most az utolsó edzésen, vagy hagyjuk az egészet, s majdcsak lesz valahogy?... Az idegek pattanásig feszültek. Ebben a lehetetlen helyzetben állított be az edzőterembe a magyar sportvezetői delegáció. Nyilván tudni szerették volna, mi a helyzet a másnapi éremvárományossal. Érezhették, hogy nem a legjobb pillanatban érkeztek, mert az esélyeket senki sem hozta szóba. De ha lehet, a feszültség az eddigieknél is csak nagyobb lett. Mikor a látogatók végre elmentek, a két edző és a tornászlány magára maradt. Az ugrás újra próbálása fel sem merült. Ám a gyakorlatot átvették részleteiben, pontról, pontra, elemről elemre. Ennyit lehetett elérni aznap.

És hogy mi történt másnap?

Ez már sporttörténelem: Ónodi Heni rendkívül koncentráltan versenyezve – mindkét ugrását a tökéleteshez közelítő minőségben végrehajtva – olimpiai bajnok lett. És még talajon is nyert egy ezüstöt.