A csabai fotós, akit már korán megcsíptek az angolszászok

– Mikor és hol volt az a pont, amikor rájöttél, hogy nem Békéscsabán folytatódik tovább az életed?

– Tulajdonképpen nem is vagyok benne olyan biztos, hogy volt olyan pont, amikor azt gondoltam, hogy én Békéscsabán fogok maradni. Békéscsabán születtem, itt nőttem fel, itt jártam az akkor még Rózsa Ferenc Gimnáziumba és mindig is jó tanuló voltam. Édesapám (Martin Gábor fotóművész) volt az, aki elkezdett először a fotográfia alapjaira – a fotótechnikára, a fotótörténetre – megtanítani, ennek ellenére nem szerette volna, hogy én a fotózással foglalkozzam, inkább egy financiálisan biztonságosabb szakmát képzelt el nekem az orvoslás, a jog vagy az építészet területén.

Semmiképpen sem akarta, hogy kreatív területre lépjek, ugyanis nagyon jól látta a szakma nehézségeit, annak árnyoldalát.

Ettől függetlenül ő volt az, aki tizenhat éves koromban megvette nekem az első fényképezőgépet és megtanított az alapokra. A Rózsában mindenki egyetemre készült és nagyon sokan el is kerültek Szegedre, Budapestre, nekem is mindig egyértelmű volt, hogy tovább fogok tanulni. Én mindig a fővárosba szerettem volna menni, hiszen a bátyámék is ott éltek már abban az időszakban.

– Hol szerettél volna továbbtanulni?

– Megjelöltem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem képzőművészeti szakát, ahova elsőre nem vettek fel, de később már igen, aztán jelentkeztem az ELTE Szabadbölcsészet, filmelmélet és filmtörténet szakára is – tehát az egyetem miatt kerültem el első körben Békéscsabáról. Az, hogy aztán egészen Londonig sodorjon az élet, az nem volt eleinte egyértelmű, de nekem már egészen tinédzserkorom óta egyfajta „becsípődésem” volt Anglia és London, az angolszász zenei szubkultúra és a romantikus angol irodalom, mint pld. az Üvöltő szelek, a Brontë nővérek és Jane Austin és társai – tehát nekem ez az „angol szerelem” egészen korán kezdődött.

– Volt-e olyan szituáció az életedben, amit ma már másképpen ítélsz meg és máshogyan döntenél?

– Ez egy nehéz kérdés, szakmailag azt gondolom, hogy nem, nincs ilyen. Én egy eléggé visszahúzódó, gátlásos tinédzserlány voltam és amikor elkezdtem fotózni, elég korán már az emberábrázolás érdekelt, de nem mertem megkérni az embereket, hogy modellkedjenek nekem, így saját magamat kezdtem el fotózni 16-17 évesen és így kísérleteztem ki a fotográfia alapjait.

– Mi a legkellemesebb békéscsabai élményed?

– Hát ez egy nagyon nehéz kérdés, mert tizennyolc éves koromig Békéscsabán éltem és rengeteg szép emlékem van a családhoz köthetően, mind a gyerekkoromból, mind pedig a tinédzseri időkből – rögtön ilyen idilli képek ugranak be először a nagyszülőknél, de ha szakmai vizekre tereljük a szót, akkor mindenképpen a 2020 szeptemberében megrendezett kiállításomat említeném, melyre a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban került sor – ez volt életem első szólókiállítása. Ezt hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, egyrészt azért, mert a szülővárosomban kerülhetett rá sor, másrészt pedig azért, mert egy olyan fantasztikus helyen, mint a Munkácsy-múzeum.

– Ezen a kiállításon milyen munkáid szerepeltek?

Ez a kiállítás egy válogatás volt az eddigi munkáimból, a portrémunkáimból, a divatfotográfiáimból, illetve a művészeti projektjeimből, és mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Canon magyarországi nagykövete lehetek, szponzorálták is a kiállításomat, többméteres printekkel. A kiállítás a COVID-járvány első évében volt még éppen a második lezárás előtt, így nagyon meglepett, hogy ilyen sokan eljöttek a megnyitóra – több százan voltak -, és úgy láttam, hogy szerették, sokan gratuláltak.

– Mi az az esemény, amire nem szívesen emlékszel vissza?

– Az az igazság, hogy én olyan ember vagyok, aki soha nem bán meg semmit, így nincsenek bennem ilyen jellegű keserűségek. Azt gondolom, hogy minden velünk történt eseményből csak tanulni lehet. Visszagondolva tinédzser éveimre, szinte csak arról szólt az életem azon szakasza, hogy csak tanultam és tanultam. Ha valamit másképpen csinálnék, az az, hogy több szabadságra biztatnám magamat. Egy ilyen jellegű burokban éltem 18 éves koromig és ezután, amikor felkerültem Pestre, akkor nyílt ki számomra a világ, ott történt egy nagy személyiségváltozás, ott szereztem igazi tapasztalatokat. Istenigazából olyan, amire nem emlékeznék vissza szívesen, olyan nincs.

– Ha van olyan, ki a példaképed?

– Persze hogy van példaképem, talán három embert is lehetne említeni, akikre nagyon felnézek. Az egyik édesapám, akinek nagyon sokat köszönhetek. Azt hiszem, ő volt a kezdő lépés az erre a pályára vezető úton, hiszen gyerekkoromban végignéztem, hogy ez volt az élete, fotózott, volt műterme, volt sötétkamrája és ténylegesen ő mutatta meg nekem az alapokat, tudat alatt ez így nagyon belém égett. Ha nem a fotográfiai terület nézzük, én nagyon szeretem Patti Smyth énekesnőt – egy most már a hetvenes éveiben járó punk zenészről beszélünk – de mindamellett, hogy zeneileg nagyon tisztelem őt, tudni kell róla, hogy írónő is, és az egész gondolkodásmódja, és amilyen ember, nőként talán ő a lehető legnagyobb példaképem az egész világon.

Fotográfiai téren számos alkotó van különböző műfajokban, akik előtt iszonyatosan tisztelgek, és nagyon szeretem őket.

Mivel jómagam is főleg divatfotózással, zenészek fotózásával keresem a kenyerem – Tim Walker-t mondanám kedvenc fotográfusomnak.

Amit nagyon szeretek benne, hogy van egy saját mikrouniverzuma, egy saját világa, és esztétikája, a portréit, divatfotóit nézve egyértelműen van egy szerzői kézjegye, és rögtön rá lehet ezer fotó közül is ismerni, hogy melyik az, amit ő csinál, ilyen szempontból ő hatalmas egy példaképem. Én is próbálok egy kis sajátos világot teremteni, hiszen fontosnak tartom azt mind a filmeknél, mind a fotóknál, tehát a művészet területén, hogy egy alkotónak legyen egy felismerhető kézjegye.

– Már többször dolgoztál együtt egy híres békéscsabai lánnyal, Mihalik Enikővel. Milyen a kapcsolatotok?

– Enikővel már kétszer is volt szerencsém együtt dolgozni. Érdekes, hogy nincs sok korkülönbség közöttünk, ő három-négy évvel lehet idősebb nálam, de Békéscsabán még nem ismertük egymást, illetve sohasem találkoztunk korábban. Először tavaly volt szerencsém vele együtt dolgozni, méghozzá egy könyvborítóhoz fotóztam, egy a magyar divat történetéről szóló könyvhöz, és már akkor megvolt a szimpátia köztünk. Nagyon szeretem azokat a képeket, amiket akkor készítettem róla.

Mivel magyar tervezők, magyar designerek munkáit fotóztam, fontos volt, hogy behozzam saját festői, vizuális kézjegyemet is. Enikőt nyomtatott hátterek előtt fotóztam és fontosnak tartottam azt is, hogy magyar festőktől használják fel képrészleteket háttérként – többek között Munkácsy Mihálytól is, hogy legyen ott egy kis reflexió a békéscsabai, békés megyei gyökerekre.

Most nemrégiben újra fotóztam őt, méghozzá a Fashion Street magazin címlapjára és az a megtiszteltetés ért, hogy hét hónapos terhesen állt a fényképezőgépem elé.

A fotózás során egy olyan anyagot akartunk létrehozni, amely kendőzetlenül mutatja be a gyönyörű, meztelen testét, illetve a várandósságát, de mindezt nem egy ilyen szokásos baba-mama fotózás keretén belül, hanem egy sokkal művészibb anyagot szerettünk volna létrehozni.

Nekem is a kedvenc festői inspirációim jelentek meg az anyagban, mint például Botticelli Vénusz születése – anyaszült meztelenül fotóztam a várandós Enikőt. Ez egy hihetetlen élmény volt számomra, hiszen annyira „extra profi”, mindenben benne volt és neki is tetszett a koncepció – iszonyatosan szeretem ezeket a képeket.

– Mennyire sűrű egy átlagos napod?

– Hát igen, itt ez a nehéz, hogy egy ilyen szabadúszó fotográfus vagyok, minden napom más és más, és az a legizgalmasabb az egészben – és ezt szeretem legjobban a munkámban – tulajdonképpen, hogy nincs két egyforma napom, minden fotózás más és más, minden egy új kihívás, egy új kaland és mindig új emberekkel találkozom.

Természetesen vannak olyan heteim, amikor minden egyes nap fotózok, de vannak kevésbé sűrű időszakok is, amikor csak heti egy fotózásom akad. De olyankor is dolgozom, amikor látszólag nem, mert mondjuk nem fotózok és nincs fényképezőgép a kezemben, ugyanis a munkám nagy része a szervezéssel jár. Tehát az, hogy én számítógép előtt ülök és emailezek, szervezem a fotózásokat, a modelleket, helyszíneket választok ki, illetve az a tény, hogy az utómunkát sem szeretem kiadni a kezemből – maga a retusálás is nagyon sok idő, és az is szintén otthon számítógép előtt zajlik – tehát minden napom más és más, szóval ezt így nehéz általánosítani.

– Milyen gyakran látogatsz haza?

– Most alapvetően ebben a covidos évben egész sokat voltam itthon, sőt az év nagy részét most Magyarországon töltöttem, viszont azért vigyáztam is a szüleimre és azért próbáltam nem annyira sűrű hazajönni, csak a tesztelések után. Amikor Londonban vagyok, alapvetően még így is többet járok haza Békéscsabára, mint például bátyámék Pest megyéből. Úgy érzem, London is az otthonom, Budapest is az otthonom, hiszen mindenhol jól érzem magam, de amikor Budapesten vagyok, akkor nem hiányzik London, amikor Londonban vagyok akkor nem hiányzik Budapest. Egy kicsit mindenhol otthon érzem magam, de igazából sehol sem. Kivéve Békéscsabát, mert ez a város az igazi otthonom, tehát amikor hazajövök Londonból, az első az, hogy felülök a vonatra a Keleti pályaudvaron és és „húzok haza” édesanyámhoz és édesapámhoz, szóval a lehetőségekhez képest egész sokat járok Békéscsabára.

A márkanagykövetek egyik legfiatalabb tagja

– Jelenleg 83 Canon márkanagykövettel dolgozunk az EMEA régióban, és 2019 elején szerződtünk az egyik legfiatalabb taggal, Martin Wandával. Büszkék vagyunk, hogy a fiatal magyar szakember különleges stílusa lenyűgözte az európai központunk döntéshozóit – olvasható a Canon nagyköveteket bemutató oldalán.

Ahogy a programot vezető Luca Rocco elmondta, nagy hatással volt rájuk Wanda portfóliója, örülnek, hogy magyar kollégáik őt is javasolták a friss jelöltek között, hiszen különleges, új értéket hozott a csoportba. Büszke lehet rá mindenki Magyarországon.

Wanda fotói évek óta megjelennek neves divatmagazinokban, világmárkák kérik fel kampányfotóik és rövidfilmjeik elkészítésére. A csillogó high fashion mellett az underground zenekarok extrém világát is megörökíti, nemcsak fotókon, hanem " target="_blank" rel="noopener noreferrer">videókon is. Wanda igazi 21. századi stílusában a hajdani olajfestményeket idéző romantikus hangulat is megjelenik. Ez a különleges eklektika magával ragadja a szemlélőt. Több kiállítást is rendeztek már képeiből Európa-szerte, és egyre többször kérik fel munkára az Egyesült Államokban is. Wanda az ELTE és a MOME diplomái után a londoni College of Fashion fotográfia szakát is elvégezte.

Martin Wanda legközelebbi szóló kiállítása Budapesten, a Fashion Streeten, a Deák Palota impozáns aulájában lesz, 2021. november 11-én 18.30-től.