A színművészek is emberek - kritika a hétvégi Jókai-premierről

„Hála a színház különleges varázsának..., az igazi csodálat olyan gondolatokkal szemben tölti el szívünket, amelyek előzőleg talán távol álltak tőlünk, és mégis annyira hatnak ránk, hogy azt képzeljük, bennünk is megfoganhattak volna.” Jean Cocteau vall így a színházról, dicsérve a színházművészeket. Azokat, akiket mi — a nézők — olykor lelkesedve, különleges lényeknek tartunk. Olyan embereknek, akiknek titkai vannak. Pedig ők is szenvednek, szeretnek, sírnak és nevetnek, őszinték, alakoskodók, sikert akarnak és megbuknak — szóval: emberek. Kíváncsiak vagyunk rájuk!

Erről a világról szól a finn Bengt Ahlfors színműve a Jókai színház színpadán. A Színházkomédia szereplői komédiások, vagy másként szólva színészek, akik komédiáznak: szerepüket játsszák, tréfálkoznak, olykor bolondoznak, sőt alakoskodnak is. Számtalan nevetséges és feltűnést keltő jelenetet láthatnak a kíváncsi nézők. De nem kerülhetik meg a katarzist sem, okulhatnak is.

A történet mindig időszerű, és most „hely-szerű” is, hiszen a vidéki színház társulata készül egy bemutatóra. Érdeklődve olvassák az előző, nem túl sikeres előadásról az újságot. Nincs jó véleményük a kritikusokról. Szerintük olyanok, mint a döngicsélő legyek az igásló faránál. De itt az új feladat. Készülni kell. A sűrűn hibázó színész edzi magát, beszédgyakorlatokat végez, a jól fizetett, szoknyapecér magabiztosnak látszó vezetőszínész megérkezik, a kevés szöveget kapó — súgónak is kijelölt — színésznő elégedetlenkedik és betoppan a valamikori neves primadonna, aki „lejött” a fővárosból.

A próba nem jó előjelekkel indul, hiszen az első darabos szerző nem fejezte be színművét, az igazgatótanács is akadékoskodik. A rendezőnő határozott: bemutatónak kell lenni; mindenáron! Színházi próba van, de a színészek „civilek” is: kevés a pénz, szerelmi csalódások sújtják őket, plusz munkát kellene vállalni, mert a hitel nem akar csökkenni. Az ügyelő buzgón végzi a feladatát: rendezkedik, vigasztal,  hangulatot teremt. Közben megjelenik a színház csodájáért lelkesedő, naivan gondolkodó háziasszony, aki átveszi a súgó szerepét. Szakmai és civil bonyodalmak ellenére, nagy munkával elkészül a mű.

Jól tette a Jókai színház vezetése, hogy Tege Antalra bízta a rendezést, mert ki ismerné jobban sorstársait, mint a színművész?! A bemutató azt bizonyította, hogy együttesen megvalósították azt, amiről a színész-rendező így nyilatkozott: „...azzal kellett sokat dolgozni, hogy rávegyek nyolc kollegát, hogy úgy játszunk, hogy ne lehessen észrevenni, hogy játszunk. Az egész próbafolyamat alatt azt próbálom bennük erősíteni, hogy senki nem ül a nézőtéren. Nincs visszajelzés, nincs kikacsintás, nincsen »megbeszélni valónk« a közönséggel! Mi most csak próbálunk...”. Jól próbáltak, így lett kész a Színházkomédia a nézőkért, a nézőknek!

Kétségtelen, hogy a bemutató főszereplője az Oscar ügyelőt alakító Simon József, a színház ügyelője, aki színpadi emberként se akárki, sőt még a jól használható díszletet is ő tervezte. Színészként — többnyire — a jelenetek közti időt töltötte ki tartalmasan és zeneileg is lendületesen. Lendületesen egészen az első felvonás második feléig, amikor egy szerencsétlen „félrelépés” miatt eltört a lába. (És még mondja valaki, hogy nem színház az egész világ). A második részt ülve játszotta végig. Putyi, alias Simon József igazi színházi ember. Nemcsak vallja, hanem cselekszi is, hogy a kollégákért és a nézőkért mindent! Tűrte az iszonyú fájdalmat, tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Pedig szilánkosra tört a lába...

Matilda, a rendező Tarsoly Krisztina volt. Tudott kimért lenni, olykor okoskodó, máskor pedig indulatos. Fehér Tímea a súgónak is tervezett színésznő szerepét játszotta jól. Kár, hogy olykor-olykor kissé görcsösen bizonyította, hogy a szerep nem véletlenül lett az övé. Kovács Edit az egykori sztár (Linda Molin) szerepét formázta, kellemes perceket szerezve nézőinek. Janssonné, a háziasszony jellegzetes figurája a színházért mindenek felett rajongó embernek. Komáromi Anett az abszurditás eszközét is igénybe vette, hogy elhiggyük: ilyenek is vagyunk. Bartus Gyulára ruházták a jól kereső vezető színész szerepét.

Tette a dolgát, de olykor mintha fáradtabb lett volna a kelleténél. Bengt, az író Katkó Ferenc volt. (Lehet, hogy a színmű szerzője saját magát írta meg? Lásd: keresztnevek azonossága!)     Elhittük neki, hogy első színművének bemutatását várja. Csomós Lajos Per, a színész bőrébe bújt, és ez nem túlzás, mert biztosak vagyunk benne, hogy „civil színészként” nem halmoz hibát hibára.

Kiss Kata jelmezei a színpadon olykor előforduló harsányságot erősítették.
Különleges varázs volt a Színházkomédia, olyannyira, hogy még azt is képzelhettük, hogy a látottak és a hallottak bennünk is megfoganhattak volna.

Komáromi Attila -->