2019.12.07. 13:06
Szalagavató a backstage-ből
Közel kétszáz éve, az 1830-as években tartották az első szalagavatót Selmecbányán, amely mára az érettségi vizsga előtt álló diákok nagy pillanatává nőtte ki magát. Az akkor még „Valétálás” (Éljetek boldogul) néven emlegetett ceremónia arra volt hivatott, hogy megünnepeljék a végzős diákokat. Szalagszenteléssel kezdődött, majd a diákok feltűzték maguknak a selyemből készült valétaszalagot. Ezt követően az alsóbb éves diákok kíséretében fáklyásmenettel vonultak a városkapuig, ahol jelképesen fenékbe rúgták őket, jelezve, hogy itt már nincs helyük. Az éjszaka a Vígadóban egy hatalmas bállal végződött.
Ez a szokás az évek során nem sokat változott, a végzős diákok szíve fölé feltűzött szalag továbbra is jelzi, hogy elérkezett az utolsó középiskolai év. November 23-án, szombaton délután a Csabagyöngye Kulturális Központban idén sem maradtak szalag nélkül az Andrássy Gyula Gimnázium végzősei.
Mint segítő, már másodjára vettem részt a szalagavatón. Ahhoz, hogy minden simán és zökkenőmentesen menjen, egy órával hamarabb kellet odamennünk. Én hátul a színpad mögött „ajtónállóként” és az elveszett szereplők előkerítőjeként funkcionáltam. 16 óra előtt az A és a B osztályos tanulók már összegyűltek az ajtónál. Először Szabó László intézményvezető mondott beszédet, majd következett a testvérpárok és az osztályfőnökök szalagtűzése.
Amíg odabent zajlottak az események, nekünk csendben be kellet terelni a nagyokat a fekete lepel mögé. Ahogy ilyenkor az lenni szokott, a várakozás hosszúnak tűnt, természetesen a fiúk hozták a formájukat és a lehető leghalkabban oldották a feszültséget. Miután végre felléptek a színpadra, el kellett rohannunk a következő két osztályért (C, D). Ekkor kezdődtek az izgalmak, ugyanis a D-sek nem voltak meg mind. Mit ne mondjak, idegtépő néhány perc részesei lehettünk, amíg végre besprintelt az utolsó fiú is.
Megható volt látni, hogy az előbb még poénkodó fiúk elérzékenyülve vonulnak ki a folyosóra szalagjuk boldog tulajdonosaként. Miután az utolsó osztály (E) is megkapta a szalagját, rövid szünet következett. A szünet végével elérkezett az első keringő, ami után az egyik lánynak hihetetlen gyorsasággal kellet átöltöznie és mi lelkes segítőként természetesen rendelkezésére álltunk, hogy időben odaérjen a rózsahetes táncra/morfra.
Továbbra se tudtunk pihenni, ugyanis minden keringő előtt volt egy-két diák, aki az utolsó pillanatban futott be a színpad mögé. A nagyokat sokszor meglehetősen nehéz volt összegyűjteni. Szívmelengető volt látni a keringő előtti rémült szemeket, az utoljára elpróbált tánclépéseket, az ideges arcokat, akiknek a párja még kószált valahol, majd látni ugyanezeket a diákokat, amikor már túl vannak a táncon és megkönnyebbülten jönnek le a színpadról boldogságtól sugárzóan, a párjuk nyakába borulva. Az utolsó keringő után a vendégek özönlötték el az est főszereplőit egy közös kép reményében.
Szerintem ez az év meglehetősen jóra sikeredett, nem szakadt szét egy ruha sem (tavaly minimum kettő) és mire kellett mindenki ott volt időben. Személy szerint nagyon szeretem a szalagavatót, tele van izgalommal, gyűjthettem az ötleteket, például, hogy milyen legyen majd a ruhám. Sőt, mire én leszek végzős diák, kívülről fogom tudni az esemény sorát is.
