Simi

Ezen a hasábon mindig jegyzetet írunk. Sportolókról, eseményekről, igyekszünk bepillantást nyújtani a színfalak mögé – kivételesen most egy kollégáról olvashatnak. Egy sportújságíróról, mi több, egy igazi szakíróról. Nemigen kedvelem ezt a szót, mert érzek benne némi gőgöt, de Simon Józsefről mindenki elismerte: ő a kézilabda szakírója. Nem csak itthon, külföldön is páratlan tekintélyt vívott ki magának.

A Nemzeti Sportnál dolgoztunk együtt, a nyolcvanas évek második felében csatlakozott a szerkesztőséghez. Ott vált Simiből Simi bácsivá, aki Biatorbágyról járt be, átöltözött, papucsba bújt, és késő délelőttől késő estig tette a dolgát: írta a híreket, az interjúkat, a háttéranyagokat, de ment a meccsekre is mindenhová. Amikor a férfi élcsapatokat kezdték ellepni a délszláv játékosok, fél év alatt megtanulta a nyelvüket úgy, hogy telefonon is bármikor tudott velük interjúkat készíteni. Egyszer együtt mentünk el egy veszprémi BL-meccsre. Ő beült a helyére, majd érkeztek melegíteni a játékosok, és tízből nyolc kiköszönt neki – nem csupán a hazaiak, a vendégek is. Majd megérkeztek a játékvezetők, a nemzetközi szövetség tisztségviselői, és amikor észrevették, odamentek hozzá kezet fogni vele vagy átölelni őt.

Akit nem ismert, amiről nem tudott a sportágban, azt némi túlzással nem volt érdemes ismerni, nem volt érdemes tudni.

Egyszer fel akarta hívni Nikola Karabaticot, a franciák olimpiai, világ- és Európa-bajnok játékosát, de nem érte el – Karabatic fél óra múlva szabadkozva hívta vissza. Máskor Mikkel Hansenről volt szó, Simi írt egy SMS-t, egy percen belül jött a válasz, és tudtuk, mi az igazság a dán világklasszissal kapcsolatban. Egy-egy világversenyen vagy BL-döntőn nem akadt olyan külföldi újságíró, akinek ne csillant volna fel a szeme, amikor meglátta.

Enyhén szólva nem verte nagy dobra évekkel ezelőtt, hogy kíméletlen ellenséggel kellett szembenéznie, sokan nem is tudták, hogy kezelések között dolgozott, és győzött, leküzdötte a kórt. A kézilabda és a munkája volt a legfontosabb. Nem találkoztam olyan fiatal, pályakezdő kollégával, aki ne feltétlen tisztelettel beszélt volna róla, pedig nem volt könnyű közel kerülni hozzá, igazi rangot jelentett, ha valakivel nagy ritkán összetegeződött.

Tegnap rosszul lett az autójában, és belehajtott egy út szélén veszteglő buszba. Most nem tudott győzni. Csak 64 éves volt.

A személyes fájdalom magánügy, a veszteség több annál.

És ezért illik mindez ide, a jegyzetek helyére.