A közösségért tesz a művelődési ház vezetője

– Mi motiválta, hogy 2012-ben megpályázza a vezetői pozíciót?

– Nagyon sok embert ismertem, látásból meg „a fél falut”, hiszen itt nőttem fel, itt jártam iskolába; ide kötött a népes család, a kiterjedt rokonság, a szokásrend, amibe belenőttünk. A ’90-es évek elején még sikerült elcsípni a „régi öregök” bölcsességéből egy-egy morzsát. Ma már jól érzékelhető, hogy a nagyszülők tudása, munkaszeretete, időtlenséget megidéző bölcsessége mennyire hiányzik a felgyorsult életünkből. Nagyon megszerettem akkor ezt a munkát.

– Milyen kihívásokat rejt magában egy kisváros művelődési házának a vezetése?

– A felgyorsult világban a közművelődési intézmények feladatainak sokfélesége, számbeli gyarapodása, a radikálisan átalakult kulturális fogyasztói szokások szinte mindennapi kihívást jelentenek a munkánk során. A mi fő hitvallásunk a lakosság- és szolgáltatóbarát művelődési ház létrehozása. Ha valaki belép hozzánk, érezze, hogy szeretettel fogadjuk és jó szívvel kiszolgáljuk. Meggyőződésem, hogy kell annyira becsülnünk embertársainkat, a lakosságot, akinek szolgáltatunk, hogy tartalmas és értékes látnivalót kell számukra elérhetővé tennünk.

– Mi a legemlékezetesebb élménye a munkájával kapcsolatban?

– Szinte minden esemény élményként marad meg számunkra. Az talán mégis nagyon emlékezetes marad, amikor 2014-ben, Újkígyós újratelepítésének 200 éves évfordulóján, a magyar kultúra napján a budapesti Nemzeti Színház igazgatóját és két színész kollégáját hívtuk meg egy irodalmi estre, és amikor a tiszteletdíjról kérdeztük, akkor Vidnyánszky Attila csak annyit kért, hogy a nekik szánt összeget egy beteg gyermek részére a megadott alapítvány számlájára utaljuk anonim módon. Ez a szolidaritás példaértékű, és megmaradt bennünk sokáig.

– Milyen projektekben vett részt, mire a legbüszkébb?

– Az egész munkám egy nagy projekt, ha úgy vesszük. A legbüszkébb arra a kicsi, de ütős „művikés” csapatra vagyok, akik az én kollégáim: összetartó, önzetlen, egymással szolidáris és segítőkész, maximálisan terhelhető emberekből áll. Még engem is jól viselnek. És persze „tanítanak” is, hiszen elég őszintén elmondják, ha valamit nem tartanak jónak. Az is nagy öröm nekem, hogy sok ember (intézmények, civil szervezetek részéről, a polgármester és a hivatal, valamint vállalkozók, önkéntes segítők és a lakosság) nagyon komolyan, önzetlenül segíti az itt folyó munkát. Másként, nélkülük nem is lehetne sikeres a munkánk.

– Mivel tölti a szabadidejét?

– Működik nálunk egy szenior amatőr néptánckör, amibe mi is járunk a férjemmel. Nagyon vicces, vidám próbáink vannak. Jó a csapat. Néha egyszerűen csak takarítani szeretnék otthon. Ilyenkor beteszem a népzenét, becsukom az ablakokat és már az is szabadidő.

Névjegy

Lukoviczkiné Rozsnyai Ildikó az orosházi Táncsicsban érettségizett, majd a szegedi tanárképző főiskola orosz-népművelés szakán végzett 1989-ben. Ezt követően tanított, s 1990-től ’93-ig volt először a művelődési ház vezetője. Ezután születtek gyermekeik, így közel 10 évig gyesen volt. Később dolgozott az evangélikus gimnáziumban, majd a Napsugár bábszínházban.

– Három gyermekünk született­: Réka, a legidősebb, Levente és Anna Róza, akik ikrek voltak. Réka Budapesten él, dolgozik és tanul. Levente földmérőként helyezkedett el. Anna Róza a Jóistennél lakik, a legszebb angyalka lett belőle – 2012-ben hunyt el, mielőtt idejöttem dolgozni. Ezért ez a munka számomra életmentő. Terápiás jelleggel dolgozom, és egyet biztosan tudok: becsülni, ami még megadatik és jót tenni mindenkinek, ha lehet – árulta el Ildikó. – Ha akkor, a nagy bajban a férjem nem lett volna, és nem olyan lett volna, mint amilyen, akkor nem tudom, most hol lennék. Hihetetlen türelemmel, szeretettel kiszedett minket az iszonyatos kínból. Köszönöm a családomnak, hogy létezem!