Mesélő tárgyakat gyűjt a néprajzkutató

– Honnan ered a népi tárgyak, népi kultúra iránti szeretete?

– Hatéves koromban kis múzeumot rendeztem be a padláson talált tárgyakból az istállónk egyik szegletében. Őseim javarészt katolikus magyarok, a hagyományaikhoz ragaszkodó szögedi nemzetből. Egy negyedrész pedig evangélikus, iparosi, kurtanemesi hagyományokkal. Illetve megyénk jeles emlékirat-szerzője, Jeszenszky Ferdinánd is szerepel apai ágon az őseim sorában.

– Ön szerint miért fontos, hogy tovább bővítsük ez irányú ismereteinket?

– Korunk legjellemzőbb közösséget sújtó betegsége a kollektív amnézia. Úgy tűnik, az európai ember elfeledi, hogy lehet és kell is tanulni az öregektől. A régi egyszerű emberek tudtak úgy élni, hogy a legnagyobb nehézséget sem vették túlzottan komolyan. Ez az attitűd talán abból fakadt, hogy tudták, nem örök hazánk ez a világ, csupán úton lévők, átmenők vagyunk benne.

– Könyveit lapozva, cikkeit olvasva fölmerül a kérdés, milyen indíttatás kell mindehhez? Kik voltak a mesterei, kikkel ismerkedett meg a hosszú évek alatt?

– Kell hozzá belső érdeklődés, a vidék és a benne élő ember ismerete, alázat és rutin. Ha mindez együtt van, s a gyűjtőnek még szerencséje is van, megszólal ember és tárgy egyaránt. Nekem megadta a gondviselés, hogy Lükő Gábor, Kallós Zoltán és Erdélyi Zsuzsanna segített abban, hogy lássak. Tanárom és még sokkal több volt számomra Makoldi Sándor, mesterem és atyai jó barátom, Halász Péter. A drága, öreg bihari juhásztól, Sáfián Tibi bátyámtól pedig az maradt meg, hogy egyetlen számadó van: a Jóisten, az bőven elég, ha Rá figyelünk!

– Számos néprajzi tárgy része saját gyűjteményének, amelyből nemrég a csabai Szlovák tájházban kiállítást is rendeztek. Melyek ezek, mesélne róluk? Van-e ezek között olyan, ami története vagy eredete miatt fontos az ön számára?

– Leginkább a beszélő tárgyak érdekelnek. Olyanok, amelyek a közösségi lélek képi megnyilvánulásai. Itt van például egy szép, gazdagon díszített mosósulyok. Valamikor, ha egy fiúnak megtetszett egy leány, tisztességes szándékát jelezhette például egy faragott jegyajándékkal. Ha a leány ínyére volt a közeledés, akkor elfogadta ezt a jelekkel ékesített tárgyat, adott esetben például ezt a sulykot. Akár így is indulhatott egy életre szóló kapcsolat száz esz­tendővel ezelőtt hazánkban. Vagy itt van ez a szép, gazdagon cifrázott nyelű karikás ostor. Ezt az eszközt leginkább vidékünk pásztorai használták. Réges-régi, a lovas pásztornépekre jellemző terelőeszköze ez a magyarnak. Igen fontos tárgyi emlékeink ezek a szerszámok, hiszen egy-egy szép cifra ostornyélen elénk tárul a magyar pásztorember egész élete, munkája, vigassága, de még a hitvilága, világképe is.

– Számos díjjal jutalmazták néprajzos gyűjtői tevékenységét. Idén pedig átvehette a Békés megyéért kitüntető díjat, amelyre az újkígyósi képviselő-testület terjesztette fel. Mit jelent önnek ez a rangos elismerés?

– Gyökössy Endre írja valahol, hogy az ember nem tud élni jó szó, elismerés nélkül. Alapvető igazság ez, vágyunk a visszajelzésekre, és minden őszinte elismerés jólesik, ezek között is a szülőváros, szűkebb szülőföld megbecsülésének jele különösen kedves. Remélem, hogy ez a rangos elismerés azt is jelenti, hogy átjött az az alapüzenet, amelyet eddigi gyűjtéseim, tanító, nevelő munkám nyomán sikerült megfogalmaznom: csak az önmagát a természet részeként megélő, a maga nemzeti, vallási és kulturális önazonosságának birtokában lévő ember képes megtartani a világot, megőrizni mindent, amit a sors, vagy ha úgy tetszik, az Isten reánk bízott.

Egy mosoly az élő lélek jele

Harangozó Imre néprajzkutató elmondta, hogy a juhászkampót a munkaeszközök között tartja számon a néprajzi irodalom, pedig az jóval több annál. Vénséges vén juhászbacsók beszélték, hogy fattyú korukban itt a „sárríten” voltak még olyan tudós számadójuhászok, akik akár egész nap nyugodtan mulathattak a csárdában, mert a nyájat ezalatt a földbe szúrt botjuk őrizte, amelyre rávetették a zsíros, koszlott kalapjukat „teljes felelősíggel”.

– Ez a derű nem azt jelenti, hogy ne érték volna az embert csapások és méltánytalanságok, hanem azt, hogy életük minden percében tudatában voltak annak, hogy a rossz, az önző felszín mögött van az embernek valamiféle eszményi állapota. Egy igazi emberi arc. Arc, amit rögeszmék, mániák és önzések, ha úgy tetszik, bűnök időlegesen eltorzíthatnak ugyan, de amit egy őszinte mosoly mégis fölvillant. Egy mosoly, ami talán az élő lélek jele – osztotta meg a néprajzkutató.