Sarkad díszpolgára lett Szabó doktor

– Emlékszik az első sarkadi páciensére?

– Az elsőre nem, ugyanakkor arra igen, hogy jöttek ellenőrizni a megyei egészségügyi osztálytól a Kossuth utca 6. szám alatti rendelőbe, ahol volt egy íróasztalom és egy üres szobám. A munkatárs kérdezte a statisztikákat, mire mondtam, hogy ilyen egyelőre nincs. Csóválta a fejét, aztán elment. Ami elevenen él bennem, hogy a nagy, zöld szárazkapu előtt ült egy parasztbácsi, kezében egy tyúkkal. Kérdeztem, hogy mit parancsol, mire ő, hogy fogat akar húzatni. És addig nem megy el, amíg ki nem húzom. Kihúztam.

– Akkoriban a foghúzás is a feladatai közé tartozott?

– Igen, akkoriban nagyobb hatásköre volt egy körzeti orvosnak. Amit lehetett, megoldottam – a körömlevételtől a tályog megnyitásán át a fekélyek kezeléséig –, nem küldtem feleslegesen senkit sem a kórházba. Rendszeresen találkoztam a körzetemben lévőkkel, ha hívtak, mentem. Volt egy könyvecském, benne azok nevével, akiket cukorbetegség, magas vérnyomás miatt látogattam otthon. Vallom: a hegy nem találkozik a heggyel, de az ember az emberrel igen. Az egészségügyi rendszer első szűrője a háziorvos, ezért fontos, hogy ismerje a betegeit. A mai napig sokakkal elbeszélgetünk, tartjuk a kapcsolatot.

– Mi volt a háziorvosi munka szépsége és kihívása?

– A szépsége az, hogy megbecsültek, hogy emberszámba vettük egymást a páciensekkel. Amikor a 70-es évek közepén az idős kollégák elmentek nyugdíjba, a fél falu rám maradt. Én csináltam mindent, és úgy, hogy nem volt ügyelet, tehát 0-tól 24 óráig, január 1-től december 31-ig. És ha nyomták a csengőt, akkor menni kellett. Emlékszem, volt olyan influenzajárvány, hogy az 500 lapos táppénzes napló fele betelt. Fárasztó, de szép időszak is volt ez, éreztem, hogy szükség van rám, ez erővel töltött el. Közben persze ott volt a családom is, akik vártak haza.

– Hogyan került az orvosi pályára?

– Édesapám a gyulai gyerekkórházban volt irodai alkalmazott. Sok elesett fiatalt, nyomorúságot, iszonyatos emberi sorsokat láttam, tapasztaltam a háború után. Ez, a segíteni akarás mozdított ebbe az irányba, úgy gondoltam, megpróbálom. Nem ment egyből, csak két év után, de sikerült, felvettek Szegedre, ahol az oktatás rendkívül precíz, körültekintő, példaértékű volt. Ott megtanultam azt is, hogy nem ér semmit sem a tudás, ha nincs meg a kellő empátia, az együttérzés.

– Hét cikluson át volt önkormányzati képviselő, 14 éven át alpolgármester.

– Nem igazán volt tudatos ez a fajta szereplés, felkértek az indulásra, aztán jött minden magától. Sokat fejlődött a település az elmúlt évtizedekben, a polgármesterek nem hagyták, hagyják veszni az értékeket. Amikor idekerültem, kút volt a városháza előtt, illetve földút mindenhol. Dagonyáztunk, ha esett egy csepp eső. Tavaly már nem indultam, a fiataloké a jövő, és úgy látom, hogy békesség, egyetértés van a vezetésben, nem kell élet-halál harcot vívni. Ez példaértékű.

– Mire a legbüszkébb?

– Hogy élek, de azt is Isten kegyelméből. Büszke nem vagyok, mert ahogy Arany János is írja az Epilógusban, több a hírnév, mint az érdem. Számomra az jelenti a legtöbbet, hogy hatvan éve itt lehetek a sarkadiak közösségében. Köszönöm a bizalmat és azt, hogy ismerhetem, szerethetem az embereket. Az pedig, hogy megbecsülnek, kiderült a díjból. A díszpolgári címtől viszont nem változom meg, ugyanúgy köhögök reggel, amikor felkelek, mint este, amikor lefekszem.

Harminc éven át gyógyított

Dr. Szabó László 1935-ben született Gyulán. Az érettségit követően kétkezi munkásként dolgozott, majd felvették Szegedre, az orvosi egyetemre. Kezdetben Hódmezővásárhelyen dolgozott, majd 1961-ben a Gyula és Sarkad között lévő tüdőszanatóriumba, 1963. ­május 1-jén pedig Sarkadra került. Több mint harmincévnyi gyógyító munka után 1995-ben ment nyugdíjba. 1990 és 2019 között minden ciklusban önkormányzati képviselő volt, 14 éven át alpolgármester is. Házasságából négy gyermeke született, majd azóta négy unoka, illetve egy dédunoka, a második pedig úton van.