Született pedagógusnak tartják a kitüntetett békési Farkas Lászlónét

– Akik ismerik, született pedagógusnak tartják. Egyértelmű volt, hogy a tanári hivatást választja? 
– Családunkban az óvodapedagógustól az egyetemi tanárig nagyon sokan választották ezt a pályát. Édesanyám szintén magyar–történelem szakos tanár volt, én pedig már gyerekként is sokat játszottam iskolásdit. Bár gondolkodtam azon is, hogy a jogi egyetemre jelentkezem, végül úgy láttam, az nem az én világom. A főiskolát követően két muronyi év után abban az intézményben, az akkori 1. Számú Általános Iskolában taníthattam, ahol édesanyám is dolgozott. 

– Később az intézmény igazgatója lett, amely a vezetése alatt vette fel Eötvös József nevét. Mit tart a legfontosabb eredményüknek? 
– Nagyon lényegesnek tartom, hogy több uniós pályázat révén halmozottan hátrányos és hátrányos helyzetű, elsősorban roma tanulók tehetséggondozására és készségfejlesztésére fordíthattunk kiemelt hangsúlyt. A támogatásoknak köszönhetően rengeteg eszközt tudtunk beszerezni, amivel a pedagógusok ­sokkal érdekesebbé tették az órákat, tanáraink kreativitása és innovatív tevékenysége biztosította iskolánk sikereit­. 

– Mi volt a sikerek titka? 
– Elsődlegesen a módszertani kultúra megváltozását kell említenem. Pedagógusaink felismerése kulcskérdésnek számított, a hagyományoshoz képest más nevelési eszközöket­ alkalmaztak, élményszerűbbé tették az órákat, a gyerekeket még inkább bevonták a foglalkozásokba. Számos továbbképzésen ­vettünk részt, mi magunk is szerveztünk ilyen eseményeket és konferenciákat, ahol tanultunk más iskoláktól, és megosztottuk tapasztalatainkat­. 

– Az iskolában nagyon erős tanári kar alakult ki. Vezetőként minek tulajdonítja, hogy egy nagyon jó csapat végezte az egyébként kifejezetten bonyolult feladatokat? 
– Mindig büszke voltam ­arra, hogy nagyon összetartó és jó hozzáállású pedagóguscsapat vett körül, aminek alapjait elődöm, Dávid Mátyás igazgató tette le. A halmozottan hátrányos és hátrányos helyzetű diákok tanítása egy más ­jellegű feladatot jelent. A pedagógusokat sokkal­ inkább próbára teszi, aminek csak akkor tudtunk megfelelni, ha összekapaszkodtunk, ha mindenben ­segítettük egymást. Fontosnak tartottam, hogy a kollégáim­ ne fásuljanak­ el, mentálisan karbantartsák magukat, hiszen csak így bírhatták el a ­pluszterheket. Nálunk nem arról szóltak a mindennapok, hogy a tanár bement a terembe, és megtartotta az órát. ­Minden változásra fel kellett készülni, így a tantestület hozzáállásán nagyon sok múlott. ­Természetesen rengeteg olyan programot is szerveztünk, ami erősítette a tantestületet­, megünnepeltük­ a névnapokat­, születésnapokat, eljártunk közös kirándulásokra. 

– Az ön által említett élményalapú oktatás akkor újdonságnak számított, mára szinte mindenütt teret nyert. 
– Amikor a pályázati lehetőségek során felkínálták a lehetőséget, akkor azonnal éreztük, hogy erre van szükségünk. A gyerekek sokat gazdagodtak ebből szellemileg, mi pedig mind a diákoknak, mind a szülőknek pluszjuttatásokat tudtunk biztosítani, és ami nagyon fontos, hogy sokat tehettünk az előítéletek ellen is. Tanáraink megmutatták, hogy a nehezebb helyzetű gyerekekkel is lehet kiváló eredményeket elérni, a sport, de akár az előadó-művészet, a kultúra, a számítástechnikai terén. 

– Szigorú volt? 
– Tanárként nem tudtam úgy dolgozni, hogy mindenki párhuzamosan társalgott. A gyerekekkel megbeszéltük, hogy csak úgy tudunk haladni, ha mindenki koncentrál, betartja a szabályokat. Erre következetesen odafigyeltem, és hasonló voltam igazgatóként is. Elvártam, hogy egyfelé húzzunk, ha valakinek gondja van, beszéljük meg, ne egymás háta mögött sutyorogjunk, ahogy azt is, hogy ha valamit meg lehet oldani, tegyük, ne pedig a kifogásokat keressük. 

– Hogyan került képbe a Békés-tarhosi gondolat? 
– Engem is meglepetésként ért annak idején, hogy amikor a Békés-tarhosi Baráti Kör akkori elnöke, zeneszerző, egyetemi tanár, Mező Imre úgy döntött, hogy nem folytatja a vezetői munkát, engem kértek fel arra. Jó ideig töprengtem, hogy megvan-e mindehhez a kompetenciám, végül meggyőztek, hogy elvállaljam a feladatot. Közös munkával megpróbáljuk továbbvinni elődeink szellemi örökségét, hiszen a Tarhosi Énekiskola unikális pedagógiai eszközeinek nem szabad feledésbe merülniük. Az elmúlt években sok olyan korábbi tarhosi diákot sikerült felkutatnom, akik ott tanultak, majd szétszóródtak az ország számos pontján, és pedagógusok, zenei szakemberek, közművelődési szakemberek, európai szinten elismert zenészek lettek. Mivel nyolcvanas éveikben járó emberekről van szó, egyre nehezebben, de minden évben igyekszünk találkozókat ­szervezni. Ilyenkor nagyon jó látni az arcokat, hogy a résztvevők éveket fiatalodnak, amikor arról mesélnek, hogy mit jelentett számukra a tarhosi csoda, amelynek részeként nemcsak a zene szeretetét, de tartást és emberséget is tanultak, ahogy azt is, hogy a munka elől ne meneküljenek el. Az egyik fő feladatom, hogy ezt a csapatot összetartsam. Egy közelmúltban elnyert hungarikum-pályázatnak köszönhetően pedig szeretnénk minél többeknek bemutatni, hogy mit jelentett a tarhosi énekiskola. Az intézményt feléleszteni már nem lehet, de pedagógiai, művelődési célkitűzéseit meg kell őriznünk.