Minden hazaszerető, kalandvágyó férfiban van egy adag Murokffy

Mestere, Orbán János Dénes szerint az ígéretes költőnek induló szerző rekordgyorsasággal írta meg az új magyar pikareszk regényt, a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzített, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című könyvet. Ez az ifjú nem más, mint Pataki Tamás, aki 1991-ben született Dicsőszentmártonban, Erdélyben. Történelem szakon végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, jelenleg a Magyar Idők napilap kulturális rovatát szerkeszti. Pataki Tamással az Origo készített interjút.

Költőnek indultál, legalábbis a verseiddel kerültél az Előretolt Helyőrség Íróakadémia első pályakezdői közé. Első köteted mégis egy pajzán humorban meghempergetett kópéregény: miért nyergeltél át a líráról a prózára?

Korábban is írtam prózát, csak az asztalfióknak. Ahogy most is írok verseket, és az is lehet, hogy a második könyvem verseskötet lesz. Vagy történelmi regény, mivel több esemény szépirodalmi kidolgozása is izgat. Ott van például a pozsonyi csata, amiről jó regény még nem született, miközben a nem teljesen precíz történelmi ismereteink lehetőséget adnak a fikciós játékra is. Ami a Murokffy-t illeti, az egész rendkívül spontán jött.

Először a név volt meg, csak úgy kipattant a fejemből Murokffy Tódor Ede, és nem eresztett.

Elsőre egy novellát írtam az akkori barátnőm szórakoztatására, ebben a főhős egy New York-i apácazárdába lopózik be, hogy némi életvidámságot vigyen a hervadozó nővérek életébe. Aztán egyre jobban elkezdett foglalkoztatni a figura, meg az a gondolat, hogy a békebeli Monarchiában kell játszódnia a cselekménynek. Utána már ment az egész magától – sokszor könnyen, sokszor keservesen.

A Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt pikareszk regény, szerethető kalandor főhőssel, akiben visszaköszönnek olyan magyar előzmények, mint Garay János obsitosa, Krúdy Gyula Szindbádja és Tersánszky Józsi Jenő csavargója, Kakuk Marci. Ugyanakkor az említett hősök nagyjából a kortársai megalkotóiknak, Murokffy viszont, ahogy említetted, a 19-20. századi Osztrák-Magyar Monarchia idején bonyolódik minden tekintetben véve férfias kalandokba. Miért?

Túl azon, hogy a múltban szerettem volna elmesélni egy történetet, ami a máról is szól, alapvetően úgy gondolom, hogy a kiegyezés és az első világháború közötti pár évtized az a történelmi időszak, amire mindenki szívesen tekint vissza,ez a magyar nosztalgiánk kora, amikor még nem szabdalta szét a világpolitika az országot, amikor nagyjából összetartás volt és nyugalom. Persze akkor is voltak gomolyfelhők, különben Murokffy csak az asszonyokkal és széplányokkal keveredhetne kalandokba.

Azért így is bővelkedik a regény pajzán fordulatokban, és eleve a főhős neve...

Valóban, a murok az erdélyiesen répát jelent. De ha már itt tartunk, beszéljünk egy kicsit a címbeli italról is!

Rendben: miért épp a „zöld tündér”?

Mert az abszint a korszak itala volt, nem csak a művészeké, de ez volt az első égetett szesz, amelynek fogyasztása hölgyek körében sem számított illetlenségnek. Aztán később sokáig tiltották, megalapozatlan tudattágító hatása miatt. Az ital iránti függőség, ami tulajdonképpen egyszerű krónikus alkoholizmus,

a 19. század végén saját meghatározást kapott abszintizmus néven, és sokan ezzel hoztak összefüggésbe egy rakás társadalmi problémát.

Tehát, aki ilyet fogyasztott, arról feltételezhető a művészekre jellemző életszeretet és kalandvágy.

„Egy nagy sírás volt a város, esett, esett szakadatlanul, s az ólmosult cseppek, mint kis puskagolyók robbantak szét az utcákon futkározó népség fejebúbján. Mindent eláztatott a bolhacombszínű szürkeség; a lányok lázas orcái most olyannak tűntek, mintha hamvat szórtak volna rájuk, egymásba kapaszkodva ugrottak át a pocsolyákon; a fontoskodó, siető urak vizes füstöt eregettek a pipájukból, s káromkodtak a bajszuk alatt, szidták a vízözönt, mint a bokrot. Én akkoriban álmosan üldögéltem az Elázott Pipafüst nevű kávéházban, s rá-ráleheltem az ablaküvegre, amire képzelt japáni betűket rajzoltam az ujjammal, mert rettenetesen unatkoztam, mintha a legvégeláthatatlanabb alföldi panoráma kellős közepére lennék száműzve egy esőszagú napon. Még a bibliai remeték sem érezték ilyen szörnyen unalmasnak a sivatagot, mert homokvárakba vonultak, s a termeket délibábokkal rendezte be hőgutától kótyagos képzeletük. Az eső verte a bádogcsatornákat, s a rosszlányok arcáról leázott a szajhafesték, láthatóvá téve vízbefúlt, nyomorú életüket, amint összekuporodtak az ereszek alatt.”

(Részlet Pataki Tamás regényéből)

Visszatérve a regény korához: elég tág időben peregnek a kalandok, sokszor nem lehet eldönteni, melyik évtizedben járunk pontosan.

Szándékosan akartam lefedni a teljes békeidőt, ezért van, hogy lovaskocsiról automobilra váltunk, miközben az egyik, szerkesztőségben játszódó fejezetben a hős rácsodálkozik az írógépre.

Apropó, szerkesztőség. Magad is újságíró vagy, mennyire ihletett meg a saját életed, lehetséges, hogy magadról mintáztad Murokffyt?

Ez azért túlzás lenne, de azt gondolom, minden egészségesen hazaszeretető, kalandvágyó fiatal férfiban van egy adag Murokffy. Ami azt illeti, egyébként sem idegen a szépirodalomtól az újságírás, gondoljunk csak épp a huszadik század elejére, amikor a legnevesebb írók szerkesztőségekben keresték meg a napi betevőt.

Akkoriban még sokan olvastak kortárs magyar irodalmat...

Most is van igény minőségi magyar irodalomra. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiában például épp az vonzott, hogy misszióként hirdették meg az olvasót, és nem a szakmát szem előtt tartó szépirodalom tekintélyének visszanyerését. Az előző évtizedekben a szakma által magasztalt irodalom nem feltétlenül volt képes megszólítani a szélesebb közönséget,

és lassan kialakult az átlagolvasóban az a kép, hogy a kortárs magyar irodalom az irodalmároknak szól.

És sokszor szembesülök azzal, hogy az írók is azt feltételezik, hogy az átlagember műveletlen, aki úgysem érti meg a művészt. Pedig ez egyáltalán nem így van. Nem rég például kulcsot kellett másoltatnom, és amikor beléptem az üzletbe, láttam, hogy a kulcsmásoló-mester olvas, hát megkérdeztem, hogy mit. Mondta, hogy Jókait, mert azt szereti, de próbálkozott kortársakkal is, aztán feladta. Vagyis létezik nyitottság, csak épp az átlagember számára nehezen befogadható, mert cselekmény nélküli írások unalmassága miatt a legtöbben inkább újraolvassák a klasszikusokat.

Borítókép forrása: Origo / Bach Máté