Búcsúzik a katedrán töltött évtizedek után az orosházi pedagógus

– Nem volt hagyománya a gazdálkodó Janowszky családban a pedagógusi pályának. Ön viszont már diákként megérezte­, életét meghatározza majd a katedra. Volt valaki, aki befolyásolta a pályaválasztását?

– Sok orosházinak cseng ismerősen e név: Vári Laci bácsi. Tanítóm volt, s a lelkem mélyén már akkor éreztem, ahogy ő foglalkozik a ­fiatalokkal, úgy szeretnék én is. Később dr. Szörényi ­József professzor kitüntetett figyelmével fordult felém. Bátyámmal megtapasztaltuk a szeretetteljes családi légkört. Az otthon melege mellett ők, csodálatos tanítómestereim által erősödött meg bennem, hogy jó úton járok.

– A naptár 1964-et jegyzett, amikor társadalmi ösztöndíjasként Pusztaföldváron kezdett tanítani feleségével együtt, aki azóta is támasza.

– Az ösztöndíj két évre szólt, 20 év lett belőle. Szerettünk ott élni, dolgozni. Annyira kedveltem a pedagógusi közösséget, hogy visszautasítottam a megyei művelődési osztályra szóló invitálást is. Pleskonics András után 1982-től igazgatója lettem a földvári iskolának a rendszerváltás utáni évekig. Majd jött egy újabb megkeresés: dr. Gácser József professzor hívott Szegedre, a főiskolára. Lakást is ajánlottak, de 22 éven át inkább ingáztam. Nem akartam elhagyni a szülő­városomat, Orosházát.

– Főiskolát hozott Orosházára. Először 1994-ben, majd tíz évre rá, 2004-ben egy másikat.

– Sokszor foglalkoztatott a probléma: egy ekkora városnak miért nincs felsőoktatási­ intézménye. Hajdan volt, a mezőgazdászképzésben. A Juhász Gyula Tanárképző Fő­iskola orosházi kihelyezett tagozatát a rendszerváltás utáni valamennyi városvezetés szívügyének tekintette, támogatta. Közoktatás-vezetők, nevelőtanárok szereztek ott diplomát. Levelezős képzés zajlott, volt, hogy évfolyamonként száznál is többen tanultak. Viszont a nappali felsőoktatás még így sem volt biztosított. Én továbbra­ se tettem le erről az elképzelésemről. A Kodolányi János Fő­iskola – mint rugalmas, alapítványi intézmény – megtehette, hogy kihelyezett tagozatot indítson. Ennek érkezett el az ideje 2004-ben, s lettem a vezetője. Miközben a Szegedi­ Tudományegyetem Tanítóképző Intézetének a létrehozásában is részt vettem, s azt két évig intézeti igazgatóként irányítottam. Majd végérvényesen eljöttem Szegedről, és minden energiámmal a Kodolányira fókuszáltam 2018 januárjáig. Lányom is követett a pedagógusi pályán, számtalan könyv és szakcikk jelent meg közös munkánk eredményeként. Nagyon szép éveket, évtizedeket köszönhetek a katedrának.

– Gazdag életpályája során milyen pedagógiai elvek és módszerek mentén adta át tudását a fiataloknak?

– Engem a tanítómestereim a (meg)tanítás tudományára tanítottak. Annak pillére volt: a rend, a fegyelem, a következetes szigor, a követelmény és mindezek mellett a jóság. A módszer örök.

A galambok és a labda szeretete

Diákok között már nem, ám a galambok között még mindig jelen van dr. Janowszky­ Sándor. Ez hobbi, szenvedély­, kikapcsolódás számára. Száz madara van, s e hobbi által rengeteg barátja él a nagy­világban. Hajdan az orosházi­ kézilabdasport is szívügye volt. Elnökként tevékenykedett a férfiklubban.

– Mindig labdacentrikus ember voltam, ahogy a fiam is, aki a Kodolányi mellett napjainkban az utánpótlás-nevelésben vesz részt. Amikor Orosházán a férfikézilabda-klubtól engem megkerestek, igent mondtam. Utolérhetetlen csapatszellem jellemezte az akkori gárdát. Elnökként és pszichológiával foglalkozó tanárként is adtam tanácsokat az öltözőben. Szép volt az a tíz évem is. Ma már nagyapaként az unokáimnak drukkolok, szurkolok. Ketten orvostanhallgatók, ketten jeleskednek a kézilabdában. Egyikük ráadásul a pedagógusi pályával kacérkodik, testnevelő szeretne lenni. Ez tesz engem boldoggá.