Mindig új célokat keres a túrázó, ha egyszer „megfertőződött”

Véha Béla 2003-ban, az Alföldi Turista Egyesület révén került kapcsolatba a túrázással. Akkor és ott „csöppent bele a sűrűjébe”, teljesen átalakult az élete: aktív versenyzőként, teljesítménytúrázóként több hétvégét töltött a hegyekben, mint otthon; keresztül-kasul bejárta­ Magyarország tájegységeit az 1160 kilométeres országos kéktúra teljesítésekor. Most a Szent Jakab-útra (El Camino) és a Mária-útra készül. A 800 kilométeres, spanyolországi zarándokutat lányával, míg az 1400 kilométeres, közép-európait egyedül teljesítené.

– Mindig új célokat keres az ember, ha „megfertőződött”. Két hatalmas távot akarok legyűrni a közeljövőben, a két legfontosabb európai zarándokutat. Egyelőre még kérdéses, hogy melyik lesz az ­első. A közelsége miatt talán a ­Mária-útnak vágok neki hamarabb, azonban a lányom ­jelenleg Spanyolországban tanul, egy évet tölt ott, és ez nagy csábítást jelent. Szerencsére – hozzám hasonlóan – szeret túrázni, gyermekkorában ő is indult többször nemzeti teljesítménytúrákon. Sőt, két éven keresztül megtartotta a bajnoki címet, így biztos vagyok benne, hogy nem lesz gondja a távval. A Mária-utat szakaszokban, míg az El ­Caminót egyben gyűrném le – árulta el Véha Béla, aki egykoron azért szállt ki a nemzeti­ teljesítménytúra-bajnokságból, mert meghódította a dobogó összes fokát. – Az egyesület színeiben indultunk csapattal és egyéniben is. A szervezők évente átlagosan 10-15 túrát jelöltek ki, s kategóriától függően (klasszikus, turista) változott a távok hossza.

Véha Béláék a klasszikusban indultak, ami azt jelentette, hogy alkalmanként 50 és 150 kilométer közötti szakaszt teljesítettek.

– Minél gyorsabban kellett végigmenni a kijelölt útvonalon. Télen a hideg, nyáron a meleg nehezítette a dolgunkat. Persze, a sikerélmény kárpótolt bennünket. Egyéniben bronz-, csapattal arany-, ezüst- és bronzérmet szereztünk. Végül a csúcson hagytuk abba: kiszálltunk a bajnokságból a 2012-es győzelem után – mondta a túrázó. – Ezután pártoltunk át csapattársaimmal a 24 órás túlélő ­túrákra, melyek nagyon izgalmasak voltak, mert a terepre­ érkezésig semmilyen információt nem kaptunk, csak azt tudtuk, mely tájegységen lesz a verseny. A helyszínen vettük át a térképet, arra másoltuk fel a 40-50 tájékozódási pontot, melyek közül minél többet fel kellett keresni. Voltak úgynevezett őrzött pontok, ahol különféle szellemi és fizikai feladatokat teljesítettünk, s ezért pluszpontokat kaptunk a menetlevelünkbe.

Véha Béláék a túlélők között is jól szerepeltek: jellemzően az első öt helyen értek célba, de többször lettek bajnokok is. Végül felhagytak az ezen típusú versenyzéssel is, ugyanis nem kívánták kiváltani a többi csapat ellenszenvét az állandó győzelmükkel.

– Mára abbahagytam a versenyszerű túrázást, inkább a minőségi programokat keresem. Nem szaladok végig a távon, hanem kiélvezem a sétát, gyönyörködöm a táj szépségében, mint ahogy azt a zarándokutakon is tenni fogom – zárta gondolatait Véha Béla.

Testi sérülése ellenére sincs számára lehetetlen

Egy baleset következtében, 16 éves korában veszítette­ el bal alkarját a túrázó. Azt mondja­, elfogadta a történteket, hiszen sajnálatból nem lehet előre haladni.

– Sokat gondolkodtam, hogyan alakul az életem, ha a baleset nem történik meg velem. De úgy gondolom, azok, akik ismernek, látják rajtam, hogy nem érzem magam kevesebbnek. A túrázás és a sport pedig még jobban megerősített abban, hogy az akarat és a kitartás mennyire fontos az ember életében. Igazából nem is veszem észre a helyzet hátrányát: megszereztem a jogosítványt és vezetek; családom, két lányom van; otthon fúrok, faragok. Megcsináltam az egyik legnehezebb, legveszélyesebb jelzett túraútvonalat, a Sas-utat, melyet csak gyakorlott túrázóknak, hegymászóknak ajánlanak. De a Gyilkos-tónál lévő függőleges, 173 méter magas Wild Ferenc via ferratát is teljesítettem, amivel bekerültem a csúcskönyvbe. Azt tekintem az eddigi legnagyobb sikeremnek – mondta Véha Béla.

Véha Béla az Erdélyben található Gyilkos-tónál lévő via ferrata mászóút végén Beküldött fotó