Rákász Gergely első hallásra szerelembe esett az orgonával

– Tizenöt évesen adta első hangversenyét. Mikor keltette fel az érdeklődését a hangszer, és miért éppen az orgona?

– A zene lényegében már születésem óta részét képezi az életemnek, hiszen édesapám kórust vezetett, orgonált, zongorázott és énekelt, édesanyám pedig hegedült és énekelt, továbbá családunk baráti köre is a komolyzenei világban mozgott. Így elmondhatom magamról, hogy ebben a közegben én hamarabb ismertem meg Mozartot, mint Madonnát. Már ötévesen zongorán játszottam, majd tizenegy éves koromban egy esztergomi kirándulás során meghallottam az orgona hangját, ami akkora hatással volt rám, hogy rögtön eldöntöttem, ezt a hangszert választom.

– Számos helyen olvasható önről, hogy egyedi látásmódja van a komolyzenében. Miként jellemezné ezt?

– Ezt onnan indítanám, hogy én egy amerikás magyar vagyok, hiszen volt szerencsém eltölteni az Egyesült Államokban hat évet, ezalatt tanultam és hangversenyeket tartottam. Amikor hazajöttem, egy olyan látásmódot hoztam magammal, ahol a közönség van fókuszban a koncerteken. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy nemcsak játszottam a hallgatóimnak, hanem folyamatosan beszéltem is hozzájuk, amit a mai napig folytatok. Az emberek így nincsenek egyedül hagyva, és ismerősként üdvözölhetik a következő művet.

– Miért döntött úgy 2005-ben, hogy visszatér Magyarországra?

– Azért mentem el, mert számos emberhez hasonlóan bennem is élt a kíváncsiság az amerikai álom iránt. Először koncertezésre kaptam meghívást David di Fiore orgonaművésztől, majd látva azt, hogy mekkora tudással rendelkezik a szakmáról, megkértem, tanítson engem. Rövid időn belül kialakult köztünk egy mester és tanítványa viszony, amiben szinte mindent együtt csináltunk. Egy pont után viszont elkezdtem azon gondolkozni, hol is van dolgom igazából. Amíg Seattle-ben van háromszáz klasszikus zenei koncert egy évben, addig egy magyar kisvárosban csak három. Ha az utóbbihoz én hozzáteszek egy negyediket, az egy érezhetőbb változás, emellett felelősséget is éreztem az engem elindító itthoni közönségért. Továbbá hiányzott az otthon, a család és a kultúra, ezért jöttem haza.

– Egyedi látásmódja mellett a jótékonykodást is együtt emlegetik a nevével. Mi az, ami erre ösztönzi?

– Az adományozás lényege számomra, hogy jót tegyek a magyar közösségnek azzal, hogy a Rákász Gergely Alapítvánnyal koncerteket szervezek nekik országon belül és túl, például Erdélyben is. Utóbbi esetében úgy érzem, két elszakított nemzetrész közé tehetek egy öltést a művészet erejével. Azért is fontosnak tartom ezt, mert mindannyiunk életében van egy csomó olyan ember, akinek nem tudjuk meghálálni azt, hogy ott lehetünk, ahol vagyunk. Úgy gondolom, ha nekik nem tudom visszaadni ezt a pozitív energiát, akkor a következő generációra fordítom. Ezt továbbgondolva vágtam bele az iskolaprogramba is, ami kapcsán a komolyzenét ismertethetem és szerettethetem meg azokkal a fiatalokkal, akik egyébként nem találkoznának vele.

Igazi ínyenc előadással készül Csabára a művész

Rákász Gergely a Tél című műsorával kapcsolatban elmondta, idén Vivaldi kerek évfordulós – 300 éve született –, ezért adott volt, hogy szerepet kap koncertjén. Bach szemüvegén keresztül mutatja majd be a barokk-kori zeneszerzőt, hiszen bár nem találkoztak, de kortársak voltak, tisztelték és szerették egymás művészetét. Hozzátette, a klasszikus zenében nagyon könnyű évszázadokat ugrani és bemutatni egy korszakot, ezért – hogy újat adhasson – ő egy ínyenc előadással készül, amiben tíz évet nézhet végig közönsége.

Mint fogalmaz, a koncert mottója „az vagy, amit megeszel”, hiszen azt mutatja majd be, ahogyan Bach felszívja Vivaldi művészetét, miután találkozik alkotásaival, majd ennek következtében magáévá teszi a szerzeményeit azzal, hogy átírja őket, így egy kicsit ő is Antonióvá válik. Játékában ezt az átalakulást szemlélteti majd a kezdetektől egészen a megújulásig.