Lendült a tárcsa, lecsapott a kalapács a mezőhegyesi juhárverésen

– Juhokat árvereznek Mezőhegyesen – hívott nemrégiben Papp József helyi tenyésztő, akinek a cigája juhok régiós mintaközpontja is köszönhető. – Ha érdekes, gyere nyugodtan, leszünk pár tucatnyian, eladunk néhány juhot vagy többet, meg eszünk egy jó birkapörköltet. És úgy néz ki, az idő is kellemes lesz – tette hozzá.

Tavaly is volt ilyen birkaaukció, de nem tudtam elmenni. Idén viszont már nem hagyhattam ki.

– Tudod, hol vagyunk, ugye? – kérdezett még egy utolsót Papp József. – Persze – feleltem. Ennek ellenére segítséget kellett kérnem az utamon, összezavart ugyanis, hogy egy bekötőút le volt zárva a városból kifelé. A helyiek azonban maximálisan segítőkészek voltak, így fél tucat balra, majd jobbra, aztán ismét balra instrukció sikertelen elraktározása után a vártnál könnyebben megtaláltam az odavezető utat.

Mire megérkeztem, már elmúlt a kezdés időpontjának megadott tíz óra, de mint kiderült, ahogy a finom birkapörkölthöz, úgy az eredményes juhárveréshez is idő kell. Együtt érkeztem egy középkorú párral, és utánunk is jöttek még, akik pedig már a telepen voltak, azok is kényelmesen nézelődtek, vagy épp beszélgettek a többiekkel és az érkezőket fogadó házigazdával.

Tényleg szép idő volt aznap, talán csak a szél fújt kissé erősebben a kelleténél, de ez is csak az árverés előtti bemutatók vetítését tette nehezebbé: a kifeszített vászonba úgy kapaszkodott a szél, hogy félő volt, nemcsak azt, de a ponyvát markoló legényeket is kifújja a zöldellő rétre. Végül aztán a hazaiak kerültek fölénybe, és sikerült emberveszteség nélkül megtartani a vásznat.

Tíz óra jócskán elmúlt, a nap már inkább delelőn állt, amikor jött a füles, hogy Lázár János, a ménesbirtokért felelős kormánybiztos is a juhokat szemlézi. Mint kiderült, a kíváncsiság vezette, és nem hivatalos formában volt jelen. Később ezt meg is erősítette, érdeklődésemre elmondta, kapott egy fülest az árverésről, kíváncsi volt rá, így eljött. Hozzátette, most először jár ilyenen. Volt azonban olyan is, aki már évek óta rendszeresen visszatér Mezőhegyesre, sőt egész messziről, a somogyi dombok közül érkezett az alföldi pusztába.

Bár sokáig tartott a rákészülés, az árverésnek gyorsan nekikezdtek, az emberek elhelyezkedtek, majd Székely Pál, az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet nyugalmazott osztályvezetője gyorsan ledarálta az alapvető szabályokat. Ő már évtizedek óta csapkodja a kalapácsot, és pörgeti a nyelvét hasonló eseményeken; a legfontosabb tanácsa, hogy aki juhárverésen jár, az ne a kezébe kapott tárcsával hessegesse a legyeket vagy vakarja a fülét, mert azt ajánlatnak veszik, és már perkálhat is a „letárcsázott” birkáért.

A hátsó nyitott karámokból sorban jöttek a kifutóra a tenyészkosok, pont mint a manökenek. Az egész esemény kicsit hasonlított a divatbemutatókra, csak itt jobb volt a levegő, és talán egysíkúbb a modellek „hajviselete”: mind rövidre nyírt fekete-fehér afrofrizurát kapott a bemutatkozásra. A tárcsák emelkedtek, a kalapács csattant, és némelyik tenyészkosnál már azt vette észre az ember, hogy kétszázezer forint feletti árak repkedtek.

– Hát igen, nem olcsó a pedigré, ezeknek aztán jó a vérvonala – jegyezte meg az egyik mellettem álló az álmélkodásomat látva.

Mondanám, hogy mire végeztünk, mindenki fáradtan, tikkadtan vonult vissza, de hazudnék. A jó kedélyű társaság többsége maradt: megvitatták a történteket, sztorizgattak, tapasztalatot cseréltek, iszogattak, pogácsát csipegettek. És várták a birkapörköltet, ahogyan én is. Miután körbejártam a telepet, és egy jó ember segítségével sikerült szelfiznem a jövő reménységeivel – a tiszta vérvonalú juhifjakkal –, elindultam felderíteni a pörköltért felelős osztagot.

Nem volt nehéz dolgom, követtem az illatot, végül egy félig nyitott és üres raktárhelyiségben találtam meg a két hatalmas, rotyogó, birkahússal telített bográcsot. Megálltam az ajtóban, felmértem a terepet: bográcsonként két fővel számoltam a séfeket, de mint kiderült: „egy mindenek felett”.

Kolena Imre már két évtizede a birkapörkölt mestere, itthon és nemzetközi terepen is elkápráztatta már a birkahúsra éhezőket.

– Mennyi idő még? – tértem a lényegre. – Fél óra – hangzott a válasz. Hogy lehet ezt kibírni? – kordult egyet a gyomrom, de tartottam magam, és ha már megkóstolni nem tudtam, kicsit elbeszélgettem a szakáccsal és a kuktákkal is. És ugyan sikerült kicsikarnom belőlük a tökéletes birkapörkölt titkát, de megígértették velem, hogy nem adom tovább. Tartom a szavam, de dolgozom az ügyön: talán az egyik receptkönyvbe bekerül majd.

Mire elkészült a pörkölt, már az egész társaság a megterített asztalok körül ült. Többtucatnyi éhes szájat kellett betömni, ami sikerült is: ízletes pörkölt, tökéletesre főtt birkahússal, főtt krumpli, kovászos, jóféle házikenyér és savanyúság. Duplán szedtem, mivel be kellett pótolnom egy kihagyott korábbit, a mintatelep avatásakor ugyanis fotós kollégám halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem tudtuk kivárni az ebédet. Most ilyen stresszfaktor nem volt: gondos előrelátással a képekért felelős munkatársamnak kimenőt adtam, saját magamra, illetve a József Attila Múzeum munkatársára, Nagy Gábor néprajzkutatóra támaszkodtam vizuális fronton.

Az ebéd végeztével a többség szedelőzködött, a vásárlók komótosan, de gyakorlott mozdulatokkal terelték fel az autókra a juhokat, majd elhajtottak. Néhányan azonban még maradtak, beszélgettek, kényelmesen ejtőztek. Sejtésem szerint ők voltak azok a jól értesültek, akik tudták, hogy valahol sül a híres túrós lepény és a hájas tészta. Erről én is csak fél füllel hallottam: még délelőtt beszélgetett róla egy társaság. Ezt viszont már nem vártam meg, kora délután elbúcsúztam a házigazdától, és autóba ültem, hogy aztán egészen a város határáig két birka kísérjen utamon: sikerült ugyanis néhány elárverezett jószág „konvoja” közé sorolnom.

Amit a cigája juhról tudni érdemes

Nyugodtan állíthatjuk azt, hogy a cigája nagy formátumú emberek szorgos tevékenységének köszönhetően maradt fenn napjainkra és válhatott az országos génmegőrzési program részévé. Ma hazánkban alapvetően kétféle cigájaváltozatról beszélhetünk, az egyik az őshonos, úgynevezett génrezerv, termelésre irányuló szelekció nélkül, míg a másik jelentősen tejtermelésre szelektált – ismertette Papp József.

Megtudtuk, hogy a tágabb szakma a magyarországi fekete fejű őshonos cigájákat többnyire egyetlen homogén küllemű populációnak tekinti, habár egyes állományai között szembetűnő a különbség. Az őshonos cigájától kiemelkedő tejtermelésével teljesen eltér a tejelő cigája, amit a juhtenyésző szövetség – éppen kitenyésztett, egyhasznú voltára, és esetlegesen idegen fajták vérhányadára tekintettel – mára már önálló fajtaként különít el.