Ma sem telhet el úgy egy nap, hogy ne érezze a fa illatát

Diószegi Gyula élete első tizennégy évét Hajdú-Bihar megyében, a Berettyóújfalui járásban található Magyarhomorogon töltötte. A község határát mindaddig nem hagyta el, mígnem a tizennegyedik életévének betöltését követően szülei Budapestre vitték, hogy iparosmester mellett sajátítson el egy szakmát.

A fővárosban egy mélyépítő vállalat fogadta, ahol a három tanulóév után állást kapott. A cégtől ment katonának, két évig szolgált a Budapesti Dísz- és Őrezrednél. Ebben az időben ismerkedett meg dombiratosi feleségével, akivel úgy határoztak, szülőfaluik között keresnek egy köztes helyet, ahol elkezdhetik közös életüket. Így esett a választás Békéscsabára.

– Hosszú időbe telt megszokni az itteni életet, a szokásokat. Budapesten egy sváb mester mellett tanultam el a szakma alapjait, a megyeszékhelyen viszont teljesen máshogy mentek a dolgok. Az Állami Építőipari Vállalatnál (ÁÉV) kaptam munkát a hetvenes évek elején, és szinte majdnem a rendszerváltásig ott dolgoztam. Akkor épült a rendőrség, amikor idekerültem, mi zsaluztuk az épületet – emlékezett vissza Diószegi Gyula, aki az állami cégnél töltött évek alatt számtalan, Békéscsaba arculatát még ma is meghatározó ingatlan kivitelezésében működött közre, így az Andrássy út és a Petőfi utca sarkán lévő Rakéta-ház, a Penza- és a Lencsési lakótelep, az első tízemeletesek és a „szolgáltatóház” megvalósításánál.

Az ÁÉV-hez köthető a jelenleg a Gál Ferenc Főiskola fenntartása alá tartozó főiskola építése is, ahol szintén dolgozott Gyula, s közben letette az ácsmestervizsgáját is. Később az intézmény lett a szakember munkáltatója is, ahol karbantartóként dolgozott. Húsz évig, egészen a nyugdíjazásáig főállásban végezte a munkáját, de mellette másodállásban ácsként tevékenykedett tovább.

– Békéscsabán, a környéken is nagyon sok családi háznál dolgoztunk, kalákáztunk. Jamina például lényegében akkor épült, komplett utcák vannak, ahol minden ház építésénél jelen voltam, mint ahogy számos podsztyenás ház felújításánál is – mondta el a szakember, aki bár nem itt született, mégis ragaszkodik a város múltjához, hagyományaihoz, és ha szükséges, úgy újít meg dolgokat, hogy figyelembe veszi a helyi értékeket.

Gyula bácsi – sokan így szólítják –, mint mondja, sohasem jótállásra, garanciára épített, hanem egy életre. A kivitelezés során pedig próbált „észrevétlen” maradni, nem feldúlni a megrendelő környezetét. Véleménye szerint szerénység és alázat is kell az építőipari munkához. Talán ez a fajta hozzáállása arra vezethető vissza, hogy vannak olyan családok, ahol generációk óta a szakembert keresik meg kisebb-nagyobb feladatokkal.

Az ácsmester mindamellett, hogy a gyakorlatban kamatoztatta tudását, a vizsgáztatásban is részt vett. Még a megyei kereskedelmi és iparkamara alakulásakor, 1994-ben lépett be a kamarához – az aranykoszorút is ott vehette át –, és immár közel húsz éve tölti be a mestervizsga-bizottság elnöki posztját.

És hogy mivel tölti a nyugdíjas éveit? Ha teheti, munkával, barkácsolással, hiszen nem telhet el úgy számára nap, hogy ne érezze a fenyőfa illatát. S ez számára a legfontosabb, a fa illata, ami egy életre megszerettette vele a szakmáját. A fa, ami egy életen át elkíséri az embert: a születéstől a halálig.

Különleges hobbija van, rajong a veterán motorokért

A munka mellett a család számára a legfontosabb, de a hobbijának is hódolt, illetve a mai napig hódol: a veterán motorok szerelmese lett, megálmodója és elnöke a Veterán Motoros Klubnak. A tagokkal, akik a hosszú idő alatt közösséggé kovácsolódtak, havi egyszer találkoznak, de akkor órákon át beszélgetnek. S bár a mesterember a gyűjteménye darabjainak számát nem árulta el, annyit viszont elmondott, igazi oldalkocsi-rajongó.