A romániai forradalom harmincadik évfordulójára emlékeztek

Akkoriban elképzelhetetlen módon fejadagokból éltek az emberek – elevenítette fel kérdésünkre a forradalom előtti körülményeket a marosvásárhelyi kötődésű Kajlik Péter. – Több órán át sorba kellett állni kenyérért és tejért, egy hónapban fél darab vajat kapott egy ember. Ugyancsak fejkvóta alapján határozták meg a megvásárolható üzemanyag mennyiségét. A háziasszonyok a nem túl jó minőségű kínai húskonzerveket panírozták és rántották ki, abból készült a vasárnapi rántott szelet, de ugyanez a húskészítmény volt a fasírt alapja is. Eközben a Román Kommunista Párt és securitate tagjainak külön boltjuk volt, ahol déli gyümölcsöt, kólát, kávét, külföldi italokat is vásárolhattak. Azoknak a családoknak volt szerencséjük, akiknek az ismeretségében dolgozott olyan ember, aki vendéglőben vagy raktárvezetőként tevékenykedett. Ők kicsempésztek néhány terméket, majd természetesen feláron eladták. Néhány alkalommal így jutottunk egy-egy kiló húshoz vagy egy darabka sajthoz. Évekig kellet várni vonalas telefonra, gépkocsira, de ugyanúgy feliratkozásra lehetett beszerezni háztartási gépeket, amelyekhez szintén hosszú esztendők után lehetett hozzájutni.

– A magyarság viszont mindenütt, nálunk Marosvásárhelyen is erős közösséget alkotott, amelynek megvoltak a maguk vezetői. A mi városunkban Király Károly, aki ellenszegült a Román Kommunista Párt elnyomó politikájának és a nemzetiségi kérdésekről is írt. Közös ügynek tekintettük magyarságunkat, kultúránkat, a jövőbe vetett hitünket, a fennmaradásunkat. Sokan viszont nekimentek a zöldhatárnak, nem számolva azzal, hogy lelőhetik őket. Számtalan tragédia történt.

A forradalom közvetlen előzményei idején az egyébként labdarúgóedzőként dolgozó Kajlik Péter Nagyváradon volt, mert lehetőség nyílt kedvező áron, jó minőségű sportcipőt vásárolni.

– Bár semmi konkrétum nem hangzott el a vonaton, mégis érződött a feszültség a levegőben. Nehéz volt a csend – ecsetelte Kajlik Péter. – Amikor hazaértem Marosvásárhelyre és leszálltam a vonatról, hömpölygött a tömeg a belváros felé. Akkor már túl voltunk a temesvári nagygyűlésen. Hazamentem, megöleltem az akkor néhány hónapos, 1989. januárjában született kisfiamat, majd közöltem a feleségemmel, hogy megyek a főtérre. Ő nem akarta, mert félt, hogy lelőnek, én viszont azt válaszoltam neki, hogy akkor lesz bajom, ha nem megyek. A fiatalos lendület és a kíváncsiság vitt előre. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy a diktatúra megdönthető. Olyan apparátus működött, olyan volt a besúgórendszer, a securitate, hogy ez elképzelhetetlennek tűnt. A főtéren is csend uralkodott, a katonaság is felvonult, farkasszemet néztünk, de egyetlen lövés sem dördült. Akkor együtt voltak ott románok, magyarok, szászok, zsidók, cigányok, és mindannyian ugyanazt akarták. Ceaușescu közben hazaérkezett Iránból, ahol Khomeini sírját koszorúzta meg. December 21-re százezres nagygyűlést hívott össze Bukarest belvárosába, ám számításai nem váltak be, az emberek ellene fordultak. A tömeg antikommunista jelszavakat kántálva ellepte a főváros utcáit. December 22-én a hadsereg a felkelők oldalára állt át. A televízióban 12 óra 18 perckor bejelentették a népi felkelés győzelmét. A Ceausescu-házaspár sorsa ismert. Aznap elfogták, majd kivégezték őket.

Kajlik Péterék egy év múlva döntöttek úgy, hogy Magyarországra települnek, mert óriási traumát jelentett számukra, hogy akikkel decemberben még együtt küzdöttek a diktatúra ellen, márciusra ellenük fordultak. A Fekete Márciusról, amikor Marosvásárhelyen véres összecsapások zajlottak le románok és magyarok között, külön programot szerveznek majd. Kedden Király István romániai magyar politikus, Kincses Előd jogász és H. Szabó Gyula, a Kritérion Könyvkiadó igazgatója emlékezett.

Első újságíróként jutott ki a forradalomhoz lapunk egykori munkatársa

A békéscsabai Krausz Tamás a legelső újságírók egyike volt, aki kijutott Romániába a forradalom idején. Érdekesség, hogy december 11-én már egy stábbal, kollégájával Herpai Attilával, egy Szegeden élő segédlelkésszel és egy, a Kurírnál dolgozó fotós lánnyal közösen, síelő turistáknak álcázva magukat megpróbáltak riportot készíteni az akkori Népszabadság számára.

– Hiába igyekeztünk azonban álcázni magunkat, lebuktunk. Visszaküldtek, és ki is tiltottak minket Romániából – emlékezett vissza a történtekre az újságíró, a Békés Megyei Népújság akkori munkatársa.

A forradalom, illetve a konkrét előzmények december 16-án kezdődtek, Tőkés László református lelkész temesvári hivatala előtt. Mint ismert, több száz ember élőláncot formálva próbálta megakadályozni Tőkés László elhurcolását templomából. Másnap a tömeg behatolt a Temes Megyei Tanács épületébe, kidobálták és tűzre vetették a diktátor képeit és könyveit. A kivezényelt rendőrök, katonák, karhatalmisták a tüntetők közé lőttek, a sortűz számos halálos áldozatot követelt. A következő napokban a megmozdulások számos más városra átterjedtek, a román határt lezárták, a beutazásokat szüneteltették.

Békéscsabán rengeteg külföldi újságíró tartózkodott ekkor. Krausz Tamásék is ezekben a napokban ismerkedtek meg egy amerikai fotóssal, aki a Körös Hotelban szállt meg. De­cember 22-én, fél egykor bukott meg a Ceausescu-rendszer. Rövid idő alatt az amerikai fotós, Charlie Bécsben bérelt autójával, Herpai Attilával hármasban elindultak a román területekre. Miután tankolni nem nagyon lehetett akkoriban a szomszéd országban, ezért kannában vittek magukkal benzint.

– Úgy léptük át a határt, hogy az átkelőnél egy teremtett lélekkel nem találkoztunk – folytatta az elbeszélést az újságíró. – Első állomásunk Arad volt, ahol mintegy 100 ezren tüntettek a megyeháza előtt. A kis médiacsapat felment az épület erkélyére, ahol bejelentették, hogy megérkeztek a magyar újságírók. Óriási üdvrivalgás fogadta őket. Még arra is felkérték Krausz Tamást, hogy mondjon beszédet, de ő ezt újságíróként nem vállalta, hiszen az események tudósítójaként nem is tehette. Charlie viszont a Hello Romania! Felkiáltással köszöntötte a tömeget, óriási éljenzést kiváltva. Még összegyűjtöttek néhány információt, majd indultak Temesvárra, ami az események egyik központi helyének számított.

Sötét, kivilágítatlan településeken átkelve haladtak, miközben a forradalmárok rengetegszer igazoltatták őket. A városban az operaház előtt szintén körülbelül 100 ezren verődtek össze. Krausz Tamásék találtak egy magyar hölgyet, aki tolmácsolt nekik. Az interjúk szintén az épület erkélyén készültek. Innen a kórházba siettek, hogy képet kapjanak az összecsapások sebesültjeiről, halottairól, közben több újságíró, belgák, hollandok, angolok, franciák érkeztek.

A kórházigazgató éjfélkor tartott sajtótájékoztatót, majd érkezett a hír, hogy a securitate meg akarja támadni az egészségügyi intézményt. A mindössze furkósbotokkal felszerelt személyzet megígérte, hogy megvédi a tudósítókat. Éjjel kettőkor a közeli laktanyából lánctalpas harckocsik vonultak a főtérre, repülők jelentek meg magasban, óriási lövöldözés kezdődött. Ekkor állt át a hadsereg a felkelők oldalára. Krausz Tamás és Herpai Attila másnap kalandos úton indult haza, a Szabad Európa Rádió munkatársával, miközben Charlie Bukarest felé vette az irányt.