Közép-Ázsia változatos vidékén járt a csabai kerékpáros utazó

– Hogyan jött önnél a kerékpározás szeretete és a túrázás?

– Gyermekkorom óta bringázom, és mindig voltak kisebb-nagyobb kirándulásaim. Az első komolyabb utamra viszont 2012-ben indultam. Ekkor épp Londonban éltem, ahol vettem egy Ridgeback túrakerékpárt, majd úgy döntöttem, az egyéves ott-tartózkodásomat úgy zárom le, hogy azzal jövök haza Magyarországra.

– Mindezt két hét alatt sikerült megtennem, onnantól pedig minden évben mentem nagyobb túrára. Tekertem például Norvégiába, az Északi-fokra, Nordkappra, bejártam a Balkán-félszigetet, voltam az Alpok és a Pireneusok vidékén, tavaly pedig eljutottam Közép-Ázsiába is.

– Az első útja tehát spontán döntés volt. A többit tervezte?

– Alapvetően szeretem, ha valami jól ki van találva. Az Angliából hazatérő kirándulásról viszont valóban az indulás előtt nem sokkal döntöttem, és a menetét is jóformán a szerencsére bíztam. Hiszen nem tudtam, hogy egy nap alatt mennyit fogok menni, vagy meddig fog tartani az út. Később már többnyire szerveztem, különösen akkor, amikor időponthoz kötött eseményre, például a 100. Tour de France királyetapjára mentem. Ugyanígy tettem az Északi-fok esetében is, ahol arra kellett figyelnem, hogy legyen lefoglalt szállásom, ami szintén időponthoz kötött.

– Mekkora fizikai felkészülésre van szüksége, s hogyan lendül túl menet közben a mélypontokon?

– A fizikai felkészülés utazásonként változó nálam. A mélypontokon való túllendülésben pedig sok függ attól, hogy milyenek a környezeti feltételek, vagy éppen a találkozások a helyiekkel és más utazókkal. Az pedig mindenképpen szerencsés, hogy az én testalkatom alkalmas arra, hogy kitartóan menjek akár síkon, akár hegyen. Továbbá a fokozatosságot tartom szem előtt, igyekszem szélesíteni a határaimat, de mindezt korábbi tapasztalataimra alapozom.

– Tavaly eljutott Közép-Ázsiába is, ahol 58 nap alatt 5900 kilométert tett meg. Hogyan emlékszik vissza erre?

– A fapados járatokkal elérhetőbbé vált számunkra Közép-Ázsia, ami egy izgalmas kihívásnak tűnt, így belevágtam. Ott azonban rögtön egy 1200 kilométernyi sík, kicsit dimbes-dombos, az elején sztyepp, aztán félsivatag vidék várt rám, ami rendkívül monoton volt. Szakaszokban tettem meg, állomásaim kisebb települések voltak, ahol például az élelmet tudtam beszerezi. Bár többnyire megterveztem az utat, nem tudhattam biztosan, hol mire számíthatok majd. Három hét után eljutottam Tádzsikisztán egyik jelentős városába, Khorogba, ahonnan egy kisebb társasággal, köztük egy magyar lánnyal indultam visszafelé.

– Szólóban és társaságban is nagyszerű kerékpározni, utóbbinál persze már nemcsak magunkra figyelünk, hanem egymásra is. A Pamír előtt még azt gondoltam, a magashegyen lesz a holtpont (itt az út bőven 4000 méter fölé megy), meglepetésemre mégis visszafelé, Kazahsztánban, a síkságon volt komolyabb megzuhanás. Egyedül voltam, és a körülmények is nagyon megnehezítették a helyzetemet. Itt már jött a hűvös, szeles, esős idő, és a forgalom is nagy volt. Nehezen bár, de sikerült túljutnom a holtponton, azzal a boldog felismeréssel, hogy a biciklizés milyen fontos része az életemnek, tehát egyfajta hivatástudatként erősödött meg bennem mindez.

Szürreális élménye volt a rendőrökkel

Radvánszky János ázsiai útjának egyik estéjén egy számára nem túl barátságos településhez ért. Úgy döntött, inkább tovább megy, és külterületen ver sátrat. Szélvédett helyet kellett keresnie, amire csak vasúti sín közelében talált. Egy vonat utasa meglátta, és vélhetően feljelentette. A rendőrök kivonultak hozzá, akikkel nehezen értett szót. Felszólították, hogy pakoljon össze, és kövesse őket úgy, hogy közben nem tudta, hová akarják vinni. Végül egy motelhez vezették, ahol ingyenszállást kapott, ami rendkívül pozitív csalódás volt számára, hiszen hallott már az ottani hatóságról rosszakat, és bizony fogalma sem volt, hogy mi lesz ebből az egészből.