Rádiós felvételen örökítik meg az újkígyósi néprajzkutató emlékeit

– Hogyan érintette, mennyire változtatta meg terveit a koronavírus-járvány?

–Ebben a különös esztendőben, amikor a fizikai mozgás lehetőségei váratlanul beszűkültek, arra gondoltam, érdemes lenne tudatosan elindulni saját emlékeink ösvényein. Erre az útra meghívtam barátaimat, tanítványaimat is, melyből valóságos megyei érték született. Az eddig összegyűlt emlékek szövegét pedig Lakatos Viktória színésznő olvasta fel, amelyből éppen most készül a rádiós változat. Ezen a felvételen Szokolay Dongó Balázs, az újkígyósi dallamgyűjtésem alapján készült zenei adoptációja és a közép-ázsiai kutatásairól ismert békéscsabai származású énekesnő, Kanalas Éva énekhangja is hallható lesz. Ez az adás a közelgő pünkösd ünnepén hangzik majd el, több megyei és országos rádióadó műsorában.

– Miként tartja a kapcsolatot tanítványaival?

– Természetesen folyik a tanítás, online formában. Ebben a munkában pótolhatatlan segítséget kaptam és kapok a feleségemtől, aki a maga munkája mellett, idejét nem kímélve, segít. Nem lehetek eléggé hálás neki. Persze a távoktatás nem tudja betölteni teljesen a személyes találkozások, beszélgetések elmaradása miatti űrt bennem.

– Rendszeresen oszt meg emlékeket, régi fotókat közösségi oldalán, mit lehet tudni ezekről a régi időket idéző képekről?

– Úgy érzem, a mai világnak a legnagyobb bűne, vagy inkább válsága, a minden irányú önazonosság-vesztés. Éppen ezért foglalkoztat a dolog, aminek mellékterméke az ön által említett megosztáskényszerem. Márai írja valahol, hogy ami fontos számunkra, azt nem felejtjük el soha. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy időről időre elővesszük a fontosnak tartott pillanatainkat, alakítjuk, színezzük őket, s lassan megkopnak. Azok az igazán fontosak, amiket nem vagy csak nagyon nehezen tár föl, vall meg az ember, még önmaga előtt is. Bujkálnak valahol az agyban, a lélekben és még talán a szívben is, sajátos, rejtett és magányos a létük, de éppen ezektől vagyunk azok, akik vagyunk.

– Esztendők óta, s lassan a járványhelyzet elmúltával ismét érkeznek középiskolások is az Ipolyi Arnold Népfőiskolára. Milyen közös munkát végeznek a diákokkal?

– Most különösen időszerűvé vált az a meghatározás, amit évek óta mondok, mindenütt, ahol csak lehet: a népfőiskola fogalma olyan emberi kapcsolatokat fed, ahol értéket, szemléletet, önazonosságbeli kapaszkodót adunk és kapunk, ott és úgy, ahogyan lehet. Így jönnek középiskolás fiatalok udvart gereblyézni, gyűjteményt rendezni, port törölni, porszívózni s közben lelki, szellemi értékekkel, látásmóddal gazdagodhatnak.

– Említette, hogy a bezártság gyakran egyfajta belső útkereséssel társul. Hogyan és miben látja az út szerepét?

– Nagyon régen, egészen fiatal korom óta foglalkoztat az utazás kérdése. Úgy hiszem, az ember számára az út, az úton levés az egyetlen lehetőség arra, hogy magára találjon. Tulajdonképpen mindegy, hogy fizikailag honnan hová vezet ez az út, Csíksomlyó, India, Jeruzsálem, Máriaradna, Portugália, Spanyolország tájain haladunk, vagy éppen ki sem lépünk a lakásból. Mindnyájunknak megvan a saját utunk és lehetőségünk, hogy eljussunk valahonnan valahová.