Nagy Dani a jövőben is tartja majd a kapcsolatot exatlonos társaival

– Talán a legfontosabb kérdés: hogy van a sérülése?

– Napról napra javulok, bár a teljesen pontos diagnózis majd csak a héten születik meg. Az biztos, hogy nem tört el a lábam, a szalagokkal akadtak problémák, ezért még Dominikán be is gipszelték a sérült részt. Ha minden jól alakul, akkor rövidesen elkezdhetem a rehabilitációt.

– Az Exatlon egyik legnagyobb esélyesének tartották. Huszonnégy futamából húszat megnyert. Lelkileg hogyan érintette a kényszerű hazatérés?

– Aki sportol, mindenki tart a sérüléstől. Számomra talán mégsem ez okozta a legnagyobb gondot, hanem a családom hiánya. A kezdetektől ez számított a legnehezebbnek számomra. Azzal tisztában voltam, hogy fizikálisan rendben vagyok, és ott lehetek a végén, de fejben nem biztos, hogy elbírtam volna szeretteim nélkülözését. Éppen ezért nagyon nehéz jósolni, hogy mi történt volna. Bánt, hogy így kellett hazajönnöm, de a „mérleg másik serpenyőjében” ott van, hogy újra a feleségemmel és a kisfiammal lehetek.

– Amikor búcsúzott kiemelte, hogy barátokat szerzett. Ön szerint megmaradnak ezek a kapcsolatok a későbbiekben is?

– A csatorna nagyon jólelkű embereket válogatott össze, éppen ezért könnyű volt kijönni a társaimmal. Szerető közösség alakult ki, többekkel mélyebb, igazi baráti kapcsolatot is kialakítottunk. Biztos vagyok benne, hogy sokat fogunk találkozni, és megmarad a kötelék.

– Egyébként ha lenne rá lehetőség, jövőre esetleg belevágna újra a kihívásba?

– Nem tudom, hogy ezt a szabályok lehetővé teszik-e, nem vagyok benne biztos, hogy megtehetném. Ha mégis lenne rá lehetőség, akkor is nagyon meggondolnám. Fizikai értelemben jól sikerült a felkészülésem, de ez csak a sport egyik része. Ahhoz, hogy még egyszer egy ilyen vagy hasonló kihívásnak nekivágjak, biztos, hogy előtte fejben is nagyon rendben kéne lennem, és sportpszichológustól is segítséget kellene kérnem. Az én „hiányosságom”, hogy nagyon szeretem a családom, nem tudok elszakadni tőlük, a kint eltöltött időszakban is szinte mindig velük voltam gondolatban. Nem hiszem, hogy ilyen idősen meg tudnék változni, meg tudnám változtatni az értékrendem.

– Gondolatban sokat volt velük, de a kapcsolatot is tudták tartani?

– Erre a játék szabályai miatt nem nyílt lehetőség. Korábbi évadokban, aki megnyerte a vonatkozó feladatot, videóhíváson keresztül beszélhetett a szeretteivel, de amíg én versenyben voltam, nem volt ilyen alkalom. Számomra az Exatlon egyik legnehezebb része éppen az volt, hogy nem tudtam, mi történik otthon, mintha egy részem nem lett volna velem.

– Milyen érzés, hogy rengetegen szurkoltak Önnek, sokak számára vált szimpatikussá?

– Számomra fontos, hogy példát mutassak az embereknek és lehetőségek szerint értéket teremtsek. Erre törekszem munkám során a YouTube-on és az Instagramon is, és szintén ez volt a célom az Exatlonban. A társaim kimondatlanul elfogadtak egyfajta vezetőnek, kikérték a véleményemet, ami nagyon megtisztelő feladatnak számított, én pedig igyekeztem hozzásegíteni őket, hogy legjobban teljesítsenek. Örülök a nézői visszajelzéseknek, annak, hogy sokan rokonszenveznek azzal amit és ahogy csináltam. Köszönöm nekik, és igyekszem ezt a jövőben is megszolgálni.

– Többen is leírták, hogy még sérülése után is tudott mosolyogni…

– Általában pozitív személyiségnek tartom magam, bár egy-egy sérülés nagyon vissza képes vetni, szinte depresszióssá válok, ha nem sportolhatok. Olyan leszek, mint egy szárnyszegett madár, de a legtöbbször rövid időn belül összekapom magam, és igyekszem túl lépni ezeken az érzéseken. Az Exatlonban a csuklósérülésem minősült az első figyelmeztető jelnek, utána jobban is ment a versenyzés, de egy idő után valahol a tudatalattimban újra hatalmába kerített a honvágy, és jött az újabb sérülés. Nehezen viseltem, hogy haza kell jönnöm, bár sportszakemberként éreztem, tudtam, hogy ez nem egy gyorsan gyógyuló sérülés, de reménykedtem. Persze minden rosszban van valami jó. Tudtam, hogy hamarosan újra láthatom a családomat, s persze a társaimat sem akartam keseríteni, ezért is mosolyogtam.

– Milyen újra itthon?

– A repülőtéren ott volt a feleségem és a másfél éves kisfiam, akik nagyon vártak. A kisfiam azonnal mindent meg akart mutatni, ami az elutazásom óta történt. A hazatérésem óta sülve-főve együtt vagyunk. Sokan kérdezik, hogy miben változtatott meg a játék, amire azt szoktam mondani, hogy remélem semmiben. Vloggerként a platformjaimat még többen figyelik, én pedig igyekszem a sportos, aktív, egészséges élethez példát és motivációt adni – úgy, ahogy korábban is.

– Nézi a játékot?

– Magamat még sosem néztem vissza, illetve mivel az öcsémmel készítünk egy elemző műsort, a sérülésem pillanatát igen. Nem volt kellemes. Az említett műsorban arra törekszem, arra törekszünk, hogy akiket érdekel, azoknak mélyebben is bemutassuk, mi és miért történik a versengésen. Most már abban a helyzetben vagyok, hogy láttam belülről és most látom kívülről a játékot.

Hamarosan Gyulára jön a sportember

Szüleim, nagyszüleim mesélték, az elmúlt hetekben lépten-nyomon megállították őket Gyulán, hogy elmondják, mennyire szurkolnak nekem – árulta el Dani. – Fantasztikus város, fantasztikus emberekkel. Bár a sok jó kívánságról csak akkor szereztem tudomást, miután hazaértem, de azt hiszem, valahol mégis óriási energiát adott nekem mindez. Gyula városa számomra mindig a szívem és a világ a közepe marad. Hálás vagyok a sorsnak, hogy gyermekkori barátaim, akik mind gyulaiak, a mai napig megvannak, tartjuk a kapcsolatot. Nem sokára pedig egy születésnapozásra haza is utazunk budapesti otthonunkból, hogy a többszörös ünnepet együtt, családi körben töltsük.