Ötven éven át pofozta az autókat a kétsopronyi Leszkó János

– Ipari tanulóként kezdtem el a szakmai gyakorlatomat még 1970-ben a XVII. számú Autójavító Vállalatnál, azaz az AFIT-nál a békéscsabai üzemegységben, a Szarvasi úton. A szomszédunk motivált, nagyon tetszett, amit csinált, ez adta az ösztönzést, hogy a karosszérialakos-szakmát válasszam. Amikor végeztem, ugyanitt Békéscsabán helyezkedtem el szakmunkásként, majd jött a sorkatonai szolgálat, 1979-től 1981-ig – mesélt a kezdetekről Leszkó János.

Bár elmondása szerint akkoriban már pletykáltak arról, hogy a két év szolgálati időt 18 hónapra csökkentik, de végül ebből az ő sorkatonasága alatt semmi sem lett, így kitöltötte az eredeti 24 hónapot. Mikor leszerelt, ugyanoda ment vissza dolgozni, de a munkahelyét már másképpen hívták: a Békés Megyei Tanács Autójavító Vállalata elnevezést kapta, ahol egészen 1986-ig dolgozott.

– Akkoriban teljesen mások voltak a körülmények. Nagyon nehéz volt hozzájutni a karosszériaelemekhez, így a legtöbbet szétszereltük, javítottuk, ahol kellett vágtunk, hegesztettünk, csiszoltunk. Mindent megtettünk, hogy megmentsük az eredeti alkatrészt – részletezte, majd hozzátette, abban az időben értelemszerűen a keleti autók domináltak, de már a megyében is volt néhány nyugati jármű, a Renault, illetve a Volkswagen egyes típusai is futottak az utakon.

1986-tól 1992-ig ismét a Békéscsabai Autójavító Vállalat elnevezést vette fel a munkahelye, majd jött a rendszerváltás, és a kilencvenes évek elejétől az Autószerviz Kft. lett a munkaadója. Elmondása szerint sokan váltottak akkor, vagy kényszerből vagy a lehetőségeket kihasználva, ő azonban maradt a munkahelyénél, ami 1997-ben cserélt ismét nevet, és lett Körös Autócentrum Kft. Leszkó János innen ment nyugdíjba ez év januárjának végén, mint karosszérialakatos-szakmunkás.

– Az eltelt évtizedek alatt sok érdekes eset történt. Emlékszem, amikor 1984 februárjában akkora hó esett le, hogy mire végeztünk a munkával, már nem tudtak a buszok elindulni, de a rendőrök sem engedtek ki minket a városból, nehogy este, útközben megfagyjunk.

– Reggel aztán nekiindultunk Kétsopronynak, mert haza kellett menni. A 44-es útnál a tömöttebb havon mentünk hárman, azért, hogy ha valamelyikünk elsüllyedne, akkor legyen, aki kihúzza. Mikor hazaértünk, már kezdtünk is neki a hólapátolásnak, hogy legalább otthon, a település utcáit be tudjuk járni. Volt akkor ott nálunk pont egy vándorcirkusz, ahol az egyik fiatal nő éppen szült, érte tankot küldtek, azzal vitték be a kórházba – emlékezett vissza Leszkó János.

De a szakmában is voltak érdekes, vicces történetek ennyi idő alatt. – Akkoriban nem voltak olyan fékpadok, mint ma, így sokszor az udvaron próbálgatták az autókat. Ezután meg sokszor hozzánk jöttek, mert nem mindig úgy sikerült a teszt, ahogy elképzelték, és a próbaautó egy másikban kötött ki. Aztán emlékszem, egyszer behoztak nekem egy kipufogórészt, hogy hegesszek be azon egy lyukat. Én meg is csináltam, majd folytattam a többi dolgom. Egyszer aztán látom, hogy az udvaron tologatnak egy kispolszkit, amit sehogy se tudtak működésre bírni. Hát kiderült, hogy rossz helyre kérték a hegesztést, és azt a lyukat nem kellett volna befoltozni, mert úgy nem tudott a kipufogógáz eltávozni. Megcsináltuk aztán jól persze, de ezekre mind jó visszaemlékezni – emelt ki néhány történetet az eltelt évtizedekből Leszkó János.