Színésznőként bárkivé válhat

– Ezerarcú előadóművészként hogyan vészeli át a pandémiát?

– Igyekszem ezt a nagyon-nagyon hosszúra nyúlt időt ajándékként felfogni és gyakorlásra, tervezgetésre fordítani. Egyetlen művész sem ül most tétlenül, mind igyekszünk összerakni valamit, amit a jövőben bemutathatunk. Sokan próbálunk maszkban, vigyázva, jobb híján a világháló segítségével hozzuk el a nézőket a koncertekre, színdarabokra. Itt, Békéscsabán is különös érzés volt úgy fellépni, hogy pásztáztak a kamerák, járkáltak körülöttünk a műszaki emberek, de nem voltak jelen a nézők, hiányzott a valódi interakció. Csak sejtettük, hogy a kanapékon, a laptopok mögött ott ült a közönség, akikkel együtt lehetünk, térben kicsit messzebb egymástól. Úgy vélem, minden pillanatban töltődni kell és készülni az igazi találkozásokra.

– Már kisgyerekként tudta, hogy színésznő szeretne lenni?

– Inkább azt éreztem, minden érdekel, sok szerepben el tudnám magam képzelni; ­lennék orvos, balerina, autószerelő vagy jogász. Végül is a színészet lett az utam, talán mert mindezt magában foglalhatja. Biztosan az is ­sokat ­jelentett, hogy kétnyelvű családban nőttem fel, apukám ­magyarul, anyukám pedig oroszul beszélt hozzám. ­Először egy kevert nyelvet ­sajátítottam el, aztán szép ­lassan elkülönítettem a kettőt. Mondják: akik így tanulnak meg beszélni, sokkal ­kreatívabbak, talán a zeneiséget is kicsit ennek köszönhetem.

– Örökség is a művészi vonal?

– Most és visszamenőleg sincs senki, aki előadói pályára került volna, de a művészi véna minden családtagomban ott lüktet. Anyukám nagyon muzikális, az orosz nagymamámnak is hihetetlenül erős hangja volt. Fiatalon fellépett néha, de aztán családja lett, sokat kellett dolgoznia, más irányba sodorta az élet. Apukám rengeteg jazzt hallgatott, rajongója volt a magyar nótáknak is, gyönyörűen fütyült. A rejtett tehetségük lehet, hogy bennem teljesedett ki. Mindig kedves volt számomra a színpad – az éneklés, a versmondás –, de álmomban sem gondoltam, hogy ez lesz a szakmám. Lám, most mégis itt vagyok a kellős közepén.

– Nem mondták soha, hogy válasszon más megélhetést?

– De, féltésből mondogatták, aztán amikor látták a sikereimet, bizonyítottam a rátermettségemet, megnyugodtak, hogy jó helyen vagyok. A külső szemnek hittem én is inkább, sokáig nem voltam meggyőződve arról, jól csinálom. Ma már egyre inkább érzem, az működik, amit saját magamnak találok ki. Nehéz beleugrani a mély vízbe, de közben és utólag mindig kiderül, jó az érkezés. Felemelő, ha az ember magát találja ki, magát rendezi, tudja, mit és hogyan szeretne közölni. Nincs külső ember, akit lehetne bármiért okolni, minden egy kézben összpontosul, de ebben hiszek meg a színház teremtő, közösségi erejében.

– Mi kell még a színpadi feloldódáshoz?

– Elegendő próba, kitartó munka és nagy-nagy koncentráció. Aztán az, hogy a színész szinte már unja magának és a rendezőnek játszani a szerepet. Hogy tűkön üljön: jöjjenek be a nézők, jelezzék vissza, hogy működik-e a játék. Ilyenkor az előadás már csak könnyedén kiszalad és megszületik magától.

A nagy sikeren felbuzdulva kétszemélyes estet tartanak

Tompos Kátya 1983 márciusában született Budapesten, orosz édesanya és magyar édesapa gyermekeként. A Színház- és Filmművészeti Egyetem musical szakán végzett. A Jászai Mari-díjas színművészt a filmvászonról is ismerheti a közönség, gyakran játszik zenés darabokban, sőt két saját zenei albuma is megjelent. Balázs Jánossal 2019-ben ismerkedtek meg, amikor a Kosssuth-díjas zongoraművész felkérte a 2020-as Cziffra Fesztiválon való szereplésre. A produkció jól sikerült, így életre hívtak egy kétszemélyes estet, ami már Cziffra bárzenei világáról szól. Az előadások során korabeli slágerek csendülnek fel, felidézve azokat a darabokat, amelyeket a művész a pesti lokálokban játszott. Tompos Kátya kiemelte, Cziffra György annyira virtuóz és szenvedélyes volt, hogy egy különös történet is kering róla. E szerint Vásáry Tamás zongoraművész sem hitte el, amikor először meghallotta játszani, hogy csupán egyetlen egy zongorista üti a billentyűket.