Átfogó munkával találták meg plébánosuk sírját a kevermesi fiatalok

Az itt élő emberek mindennapjainak, községünk történetének a kutatásakor ráleltünk olyan információkra is, amire álmainkban se gondoltunk – fogalmaztak a fiatalok rejtélyesen, miközben a temető felé vettük velük az irányt. Ők ketten igyekeztek a teljességre törekedni, ezért is kérték a lakosság segítségét, az elszármazottakét, hogy a múltkutatás a képek, a kordokumentumok kézhez vételével feltárja előttük Kevermes histórikus évtizedeit.

Ági és Laci egy családi síremléknél állt meg. A Bodor név ismerősen cseng a kevermesiek előtt.

– Kutatómunkánk során ráleltünk egykori plébánosunkra, dr. Bodor Józsefre, aki Kevermesen szolgált 1923-tól 1943-ig. Szívügye volt a falu, ám életéről nem tudtunk sokat, így azt sem, hogy honnan származott és hogy hol temették el. A tavalyi év egyik legizgalmasabb, hónapokig tartó feladata volt a plébánossal kapcsolatos ­kutatás, amelynek eredményeként számos adatot sikerült kiderítenünk róla. 1884-ben született a Mátra lábánál, Gyöngyöspüspökiben, egyszerű, dolgozó emberek gyermekeként, majd a gyöngyösi állami gimnáziumba járt.

Iskolája egyik évkönyvében megtaláltuk az akkori gimnazistákhoz intézett ­levelét, amelyből kiderült, hogy amellett, hogy zseniális érzékkel tudott fogalmazni, élete végéig hiányzott neki a Mátra. Valószínűleg ezért is ültetett több száz fát a kevermesi temetőbe és a templomkertbe. Tanulmányait követően Makóra került tanítóként, onnan pedig Kevermesre. Sokáig nem tudtuk, hogy 1943-ban hová helyezték át, és hogy hol lehet el­temetve. Jászalsószentgyörgyön megtaláltuk, ott álltunk a sírja mellett – mesélték meghatódva a fiatalok.

S hogy mi lehet a következő feladat?

Négy hozzátartozója is a kevermesi temetőben nyugszik, akiket nagyon szeretett. Ha itt nyugszanak a szülei, a testvérei, akkor fel­merül a kérdés, hogy vajon ő miért nem?

Egyelőre nem tudták kideríteni ennek az okát, de ha sikerül, akkor talán végső nyugalmat itt lelhetne a családi­ sírboltban.

S ha már az emlékezet visszarepített bennünket a múltba, arra is kíváncsiak voltunk, a könyv szerkesztői munkájukat miért ajánlották nemeskéri Kiss Vilmos főjegyzőnek?

– Ő szolgálta falunkat 36 éven át jegyzőként a 19. század végén és a 20. század első negyedévében. Az ő ideje alatt épült a közintézmények jelentős része, ő volt az, akinek köszönhetően Kevermesé maradtak a földek. Az uradalom 1906-os parcellázásakor ugyanis a minisztériumból küldött „becsületes” intézők a kevermesi földek egy jelentős részét az eleki svábok kezére akarták átjátszani, amit a főjegyző hathatós közbenjárásának köszönhetően sikerült megakadályozni.

Az egykori jegyző díszsírhelyének nyoma sincs

Kiss Vilmos haladó szellemisége példás volt. Annak ellenére, hogy a faluban nagy volt a szegénység, ekkor élte fénykorát a helyi kulturális élet: a cserkészcsapat, a katolikus és iparos dalárda, az ifjúsági vagy éppen a tűzoltótestület. Ezek ténylegesen is működtek, sikereik voltak szerte az országban. Mindezek megvalósulásához kellett egy olyan településvezető, aki szívügyének tekintette a falut.

– 1927-ben bekövetkezett halálakor a település saját halottjának tekintette és a temetődomb északi részén, díszsírhelyben helyezték örök nyugalomra. Ez sajnos nem tartott sokáig, ugyanis sírját eltüntették. Ma már csak a feljegyzésekben olvashatunk róla. Ez az oka, hogy könyvünket az ő emlékének ajánlottuk.